Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)
Sokat elmond e már több mint húsz alkotót felölelő művészcsapat alkotásainak futó tematikai és stilisztikai vizsgálata is. A tradicionális akvarell-témák feldolgozásai: a konkrét természet-ábrázolás, a táj vagy a városkép, esetleg az életkép műfaja mintegy csak elvétve jelenik meg ebben az együttesben, amelyben az elvont, a nonfiguratív képi kifejezés nyelvezete, illetve az erőteljes stilizálás az uralkodó szólam. Expresszív képfantáziák, szürreális látomások, asszociatív emléktöredékekből vagy gesztusszerű ecsetnyomokból építkező kompozíciók, szimbolikus láttatások, jelszerű összegzések, titokzatosságokkal átszőtt magánmitológia-kivetítések sorakoznak a bensőséges megszólalásokat, az elmélyült meditációt egyre inkább háttérbe utaló, a technikailag is oly sokrétű együttesben. A technika ugyanis már réges-régen nem a tiszta, a klasszikus akvarell, hanem általában az anyagokat és eljárásmódokat keverő, olyan vegyes képalkotó módszer, olyan vegyes — például a pasztellt, a tust, a gouache-t, a tintát, a pácot alkalmazó vagy az akvarellel ötvöző - technika, amely leginkább szolgálja a művészi mondandó közvetítését, a spontaneitást is őrző kifejezést, és talán ami e művek legvarázslatosabb sajátja: a színgazdagságot, a színekben és színárnyalatokban, szín-átmenetekben, összeolvadásokban és elválásokban, egymásra simulásokban testet öltő kolorisztikus jelenségvüágot. Tulajdonképpen kényes helyzetben vagyunk: most, e műveket szemlélve mintegy a múló idő metszetében vállalkozhatunk annak megítélésére, hogy az elmúlt évtizedekben valóban a legkimagaslóbb, a kimagasló teljesítményeket jutalmazta-e a mindenkori zsűri — megannyi más, kisebb díj adományozása mellett — kiemelt fődíjjal. Az objektív ítélet megalkotásához természetesen ismernünk kellene az adott biennálé-év teljes mezőnyét, kiállításának teljes anyagát is, de mivel ez ma már megoldhatadan, így a fődíjak sorozatából felfűződő folyamatra, a történetre és a történetet alkotó művek önértékeinek elemzésére kell hagyatkoznunk. És egy ilyen metódust választva elmondhatjuk, hogy rendkívül sokszínű, olyan fődíjakkal honorált, csaknem ötven évet átfogó műegyüttes munkái sorakoznak előttünk, amelyeknek tartalmi mondandói napjainkban is érvényeseknek ítélhetők — mert megszületésük korát, atmoszféráját, életérzéseit hitelesen tükröztetik -, s amelyeknek festői eszközökkel tolmácsolt érzéki kifejezései az idő múlásával sem tompulnak. A legutóbbi, az időközben biennáléból triennáléba váltó 2014-es egri seregszemle katalógusának bevezetőjében Révész Emese művészettörténész hivatkozott egy Bán Zsófia által a Szüts Miklós festőművész akvarelljei kapcsán megfogalmazott gondolatfutamra, amelyet az akvarellfestészet lényegi megközelítéseként aposztrofálhatunk: ,/{ műfaj, az anyag maga tesz itt tanúbizonyságot, a víz keveredik a festékkel, hullámokat vet a papíron, követjük mozgását, háborgását és megnyugvását, locsogó derűjét, alkonyati, szelíd kisimulását. A. vízé, a vivőanyagé itt a főszerep, semmi kétség, s a festék hagyja magát vitetni vele. Rángatóznak, összeölelkeznek a szemcsés papíron. Olykor dulakodnak is, egymásnak feszülnek, mintha valami hatalmi harc zajlana; erőteljes, nem ritkán drámai ecsetkezelés, aztán a kimerült-belenyugpó belátás: egymás nélkül nem. Minden más csak ezután jön. ” Minden más csak ezután jön, de ami mögöttünk van — nézzünk körül ebben a kiállítóteremben —, az is nélkülözhetetlen, nagyon fontos a jelen és a jövő szempontjából egyaránt. (Elhangzott 2016. december 1-jén, a tárlat megnyitásán) 5
