Csintalan András (szerk.): Víz-Hangok. Az egri Országos Akvarell Biennálék/Triennálék (1968-2014) nagydíjasainak kiállítása - A Dobó István Vármúzeum kiállításvezetői 3. (Eger, 2017)
Wehner Tibor Az akvarell önállósága Az egri Országos Akvarell Biennálék fődíjasainak (1968-2014) budapesti kiállítása Könnyű helyzetben vagyunk e kiállítás bevezetése kapcsán: a tárlat kurátora, H. Szilasi Ágota művészettörténész, aki immár két évtizede az egri Országos Akvarell Biennálék rendezője és ügyeinek gondozója, az ezredfordulón közreadott nagyszabású tanulmányában összegezte e festői eljárás, vagy kifejezésmód történetét, illetve a biennálék sorozata által megvonható konzekvenciákat. A Képpé formálódó poézjs - és más egyebek címmel megjelent eszmefuttatásában — amelyben olyan szaktekintélyek akvarellel kapcsolatos megszólalásaira hivatkozik, mint Németh Lajos, Supka Magdolna és Bajkay Éva művészettörténészek, és olyan nagy elődök munkáit elemzi, mint Albert Dürer, William Turner vagy Barabás Miklós festőművészeké — a bevezetőben leszögezi: ,Az akvarell önálló képzőművészeti műfaj, sajátos funkcióval és esztétikai kritériummal, mégis sokszor valamiféle átmenetként kezelik a különböző rajztechnikák és az olajfestés között. E Janusarcúsága valószínűleg annak köszönhető, hogy a rajzokhoz és a grafikai technikákhozhasonlóan elsősorban papírra, leggyakrabban fehérpapírra készül, viszont szjnessége és a festékanyag lazfirozásra alkalmas tulajdonságai miatt az olajjal való festéssel is rokonítható. Ezenkívül további kapcsolata is kimutatható a két előző technikával. Az egyedi rajztechnikákhoz hasonlóan az akvarelleket sokáig a nemesebbnek tartott falikárpitok, táblaképek, valamint a — csak mellékesen említve a szintén vizes eljárású — falfestészet ’szolgálóleányaiként’ tartották számon, hiszen több évszázadon keresztül a magas művészet alkotásainak előkészítő színvázlatai leggyakrabban ezgel az eljárással készültek. Eejlődéstörténetileg is a grafikai technikákhoz kapcsolható, hiszen az úgynevezett ’vízfestészeti rajzok ’, a lavírozott biszjer (mangán, barna), diófapác vagy tus vázlatok elkészítési módjukban igen közel állnak hozgá. Sokszoros lekötöttségéből, alárendelt funkciójából, egy célt csupán kiszolgáló múlandóságából e műfaj az egyedi rajzhoz hasonlóan, lépésről lépésre szabadult fel, hogy — Heribert Hutter szerint — »autonóm, önmagáért való műalkotás legyen, amely önértékénél fogva joggal igényelheti a maradandóságot, a gyűjteményekben való elhelyezését«. ” Nos, ezt az immár felszabadult mű-állapotot, a teljes autonomitást, a maradandóság szellemét és a gyűjteményekben való helyfoglalás magától értetődő tényét 3
