Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Vörösváry Ákos: Kortárs művészet és muzeológia
nyúan szánalmas, sötét és primitív) diktátumát: azt kell árulnod, ami keresett. És mi a keresett? A sztárok. Akár műteremhulladék, de sztárok hulladéka legyen. Vagy ami talán még rosszabb, a már unalomig hajtott-látott névsora a középszernek, amiből a legtöbb van, és az igény is erre a legnagyobb. Szánalmas! Nos, úgy érzem, jócskán elidőztem ennél az indítónak szánt témánál, holott lassan be kéne fejeznem előadásomat. Félek, beleveszek ebbe a témába, oda szeretnék többek között kilyukadni, hogy „nemzeti értékként” nem csupán, nem kizárólag a nagyon magas árú műtárgyakat tartjuk nyilván, hiszen minden múzeumunk tele van olyan tárgyakkal, gyűjteményrészekkel, amelyek darabjai „csupán” tízezres nagyságrendű összeget képviselnek a - piacon. Persze tudjuk, hogy a piac sötét, primitív és iskolás. (Egyébként az a véleményem, hogy „iskolásán” végezve még az elemi oktatás is csak ártalmas lehet!) A gyűjtés, a kortárs anyag gyűjtésének felelőssége, a múzeológusé természetesen. Nem tudom mennyiben értenek velem egyet a következőkben, mégpedig abban, hogy a kortárs-gyűjtés maga is alkotó tevékenység, legalábbis bizonyos fokig az. Nagyon óvatos vagyok; a dilemma a következő: még az aranytömbök, illetve az aranytömbök megítélése sem változhatatlan. Tömegük ugyanaz, színük, fényük ugyanaz, értékük, (megítélésük) mégis időről időre más és más. Akár napról napra. Az ördög tudja miért. Azt most nem bizonygatom, hogy egy magas szellemiségű műalkotás (újdonság, vagy régiség) mennyivel többet ér, mennyivel elsöprőbb hatású, néhány, vagy néhány tucat aranytömbnél. A választás receptje: érzékenység és elfogulatlanság. Alig merem kimondani: objektivitás (ami tulajdonképpen nem más, mint megbízható ítélőképesség). A gyűjtő a mérleg nyelve! Az ÉRTÉK nem attól függ, hogy mi mennyiért kel el a piacon. Ez esetlegesség, maximum esetlegességek sora. Egyrészt. Másrészt nem hiszek azoknak, akik csak Bachot hallgatnak, akik csak kaviárt esznek, akik csak pezsgőt isznak, akik csak „picassókban”, vagy csak „nyolcak - és - aktivistákban” lelik örömüket. Ok nem a személyes szükségletük, örömük, igényük szerint választanak, de valaminek meg akarnak felelni. És nyilván jó helyen akarják tudni a pénzüket, ami természetesen normális igény, de alacsonyabb rendű motiváció, mint a szabad teret nyert, és azt élvező, betöltő valódi igények spontán kreációja, kreációi. Ugyanis az első variáció szerint önálló karakterű, saját arcú gyűjtemény nem jöhet létre, lévén legfontosabb a „pénzügyi biztonság” igénye, s az meglehetősen szűk ösvényt enged a döntésnek, választásoknak. Az ilyen gyűjtemények egyformák. És az unalom fészkei. Nagyon olcsó példa annak a nem csupán „egyszeri művész”-nek az esete, aki megtapasztalta, hogy bizonyos fajta képeit megbízhatóan el tudja adni, tehát ezeket festi... Hirtelen eszembejut valami. Talán még huszonöt éve is ambícióm volt 53
