Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Szücs György: Gyűjtemény-gyarapítás a Magyar Nemzeti Galériában
Nem mindik az aukciók hideg és praktikus hangulata kell, hogy érvényesüljön, ahol a vételi szándékkal megjelenő muzeológus általában azt érezheti, hogy mindenki többet költhet nála, s limitált összegéhez legalább akkora szerencse is szükséges. Az elmúlt években így is néhány fontos mű kerülhetett az MNG gyűjteményében aukciós vásárlások útján: Kovács Mihály: Alvó gyermek (1850), Marastoni Jakab: Anya gyermekével (1851), Szőnyi István: Tájkép lóval (1920), Ziffer Sándor: Minich Mátyás arcképe (1906-1908). Egyre inkább megfigyelhető az a törekvés, hogy néhány kortárs művész alkotásait is beveszik az aukciókra; szinte szoktatni próbálják a közönséget arra, hogy ne csak a régiséget tekintse értéknek. A kortárs gyűjtemény gyarapítása ezért a művésszel illetve a művészt „futtató” galériával történő személyes kapcsolaton nyugszik. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy a minisztériumi vásárlás és az ajándékozások értéke megelőzi az MNG által vásárlásra fordítható pénz összegét. Annyi mindenesetre kitűnik, hogy a külső támogatás nélkül egy múzeum sem képes „kitermelni” a vásárolandó műalkotások anyagi fedezetét. Az ajándékozás hordozza talán a legemberibb viszonylatokat. Még mindig vannak olyanok, akiknek fontos, hogy a mű múzeumba kerüljön, pedig tudják, hogy a piacon jóval többet kaphatnának érte. A kortárs anyag esetében gyakori, hogy egy-egy megvásárolt alkotást a művész további ajándék-művekkel egészít ki. Az MNG újabban az ajándékozók megbecsülésére ill. a komolyabb magán- gyűjtemények felidézésére réztáblákat helyez el az ajándékozott művek keretén: a Dr. Véghelyi Péter, Fruchter Lajos örökösei, Köves Oszkár stb. által adományozott képekre. Egy másik lehetséges megoldás - amelyet néhány külföldi múzeum, de pl. a szentendrei Czóbel Ház is alkalmaz -, hogy az ajándékozók neveit az előcsarnokban márványtáblán örökítik meg. A mecenatúrák ritka, de követhető példája, ha egy pénzintézet az ő tulajdonát képező értékes művet „tartós letétként” a múzeum kiállításán helyezi el. (Pl. a Barabás Miklós: Vásárra induló cigány család c. képét a Magyar Külkereskedelmi Bank vette meg a Magyar Nemzeti Galériának). Magyarország 20. századi történelme - ahol a korszakok nem egyszerűen követik, hanem leváltják egymást - egyértelműen tükröződik az MNG gyűjteményében is. Egy-egy preferált irányzat vagy művész tényleges jelentőségénél jóval nagyobb számú alkotással van képviselve, míg a „kanonizált” művészettörténetből kirekesztett vagy mellőzött életművek feltárása most zajlik. Természetes, hogy az új, az ismeretlen felbukkanása lázba hozza a muzeológust, mely alkalmasint az alacsonyabb minőség elfogadásához is vezet. Ezzel együtt megfontolandóak azok a szempontok, amelyeket már az 1910-es években megfogalmazott Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója a múzeumi gyűjtésről: 1. A magyar művészet anyagának gyűjtése kötelességünk, hiszen más ezt helyettünk nem végzi el. 2. Rendszeres gyűjtést kell végezni, azaz ne csak azt a művet ragadjuk meg, amelyik kínálkozik, hanem nyomozzuk 20
