Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
mául hívhatunk látogatót. Aki tudott hívott, de bizony sokan nem mertek eljönni, mert attól féltek, hogy csalás az egész, őket is ott akarják fogni. Az én másik nagymamám igen idős volt, ő ezért nem vállalkozott az utazásra. A nagynéném pedig dolgozó nő volt, az akadályozta, hogy meglátogasson, de nem is merte elhozni a húgomat, mert félt, ismét ott fogják. Anyukám pedig nagyon szerette volna látni. Talán egyszer mégis elhozta Mutti Katinkát azon a nyáron, amikor már suttogták, hogy szabadon fogják bocsátani azokat, akiket ítélet nélkül tartanak fogva. Szerették az állami gazdaságban a hatvaniakat, mert nagyon dolgosak voltunk. Egyszer jött Szatmári Sanyi bácsi, az állami gazdaság igazgatója és azt mondta: most már ő is meri mondani, hogy hazaengednek bennünket. Ez augusztus első napjaiban volt. Ekkor már Gyulai Sanyi, a főagronómus is azt mondta, hogy talán, talán most lesz valami. A szabadulás 1953-ban engedtek haza bennünket. Szabadulásunk nem egyszerre, hanem fokozatosan történt Először öt családot engedtek haza, ezek között voltunk mi is. Talán azért történt így, mert velünk volt a két nagyszülő, akit még a többieknél is jogtalanabbá hurcoltak el, hiszen rájuk vonatkozóan még kitelepítési határozatot sem hoztak annak idején. Augusztus tizenkettedikén kijött egy bizottság. Ez megvizsgálta a hatvaniak ügyét. Először csakis a hatvaniakkal foglalkoztak. Az első csoportba belekerült még, ha jól emlékszem, a háromgyerekes Balázsné, a többieket nem is tudom megnevezni. Én kinn dolgoztam a libatelepen, amikor jött egy lovas rendőr. Azt hittük, a szokásos ellenőrzést végzi, de azt mondta: - "Na, Ildikó! Csomagoljon, mert megy haza!" - "Ne bolondozzon! Nincs énnekem kedvem viccelni." - De ő csak bizonygatta, hogy komolyan beszél, még papírt is tud mutatni. Én azonban azt mondtam, hogy papírt mindenki mutathat, akkor sem hiszem. Mikor azonban tényleg megmutatta, láttam, hogy nem tréfál, mert rá volt írva a hivatalos iratra: anyuka, a két nagyszülő és én mehetünk haza. Amikor megille- tődöttségemből magamhoz tértem gyorsan összekaptam a holmikat. A többiek, az internált munkatársak irigykedve néztek rám. El voltak keseredve. Popovics Sanyi bácsi, nádudvari szabad ember volt, a libatelep vezetője azt mondta nekik: - "Na lányok! Vágjanak le két kis süldő libát, megengedem! Búcsúztassák el Ildikót!" Én azonban abból már nem ettem, mert rohantam befelé a szállásra. A többiek is érezték már az enyhülést, bár a bizottság nem engedett mindenkit egyszerre 98
