Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
1953 tavaszán vizsgálóbizottság szállt ki a táborba és kivétel nélkül sor került mindenkinek a felülvizsgálatára. Ezzel szinte párhuzamosan következett be a parancsnokság őrségváltása. Tóth Gyula alezredes személyében új parancsnok érkezett. Első feladatának tartotta a rabságban szenvedők megszemlélését barakkról barakkra járva s kijelentette, hogy a jövőben minden megváltozik élelmezés és munkavégzés egyaránt. A vizsgálatot végző bizottság munkájának végzése közben, ha vontatottan is, de megindult az általunk szinte hihetetlennek tartott szabadulás korszakának kezdete, október hónapban az utolsó szabaduló transzport elhagyásával a hirhedt tábor felszámolása. 25-30 fős csoportban olvasták ki az embereket és elkülönítőbe kerültek ahol 10-20 nap közötti időt töltöttek, mely alkalmas volt arra, hogy valamelyest feljavítsák őket mielőtt útnak indítsák. Az én csoportom 10 fős volt, de mielőtt megkaptuk volna a szabadulási papírunkat előzőleg alá kellett írni egy másikat, mely a hatóság birtokában maradt s az állott rajta, hogy 10 évi börtönbüntetéssel sújtanak, ha erről a táborról és az ott történtekről egyetlen szót is elárulunk szabadulásunk után. Ez a papír tartalma biztosította a hatóságot arról, hogy tőlünk senki semmit nem tudhatott meg, hogy merre voltunk és milyen kegyetlen sorsban volt részünk. Ez 1953. szeptember 5-én volt, amikor végleg és ténylegesen hazaérkeztünk és részben szabadokká lettünk, de helyünket csak nagy nehezen sikerült megtalálnunk, mert általában az emberek bizalmatlansággal voltak irántunk. A hortobágyi Borzas-tanyán Illés Jánosné visszaemlékezése 1950-ben államosították a házunkat. Háromszor egy szoba konyha és spájz volt a házban. Egy szoba az édesanyáméké volt a földszinten, a földszint többi részén szódavízgyártó üzem volt. Az emeleti részen kétszer egy szoba-konyha volt, amiben mi laktunk. Ezt a házat az elhurcolásunk után államosították. A féljem, Illés János MÁV kalauz volt, ellenőri rangban. Az apja is vasutas volt. Az én édesapám 1950-ben, három hónappal az elhurcolás előtt öngyilkos lett. Ő szikvízüzem tulajdonos volt és hallotta, hogy tervezik az államosítást. E miatt keseredett el, ezért lett öngyilkos. Rengeteg munkája feküdt a szódagyárban. Hatvan háromnegyed részét innen látták el szódavízzel. Dolgozott az egész család, még a férjem is, amikor hazajött a szolgálatból. Éjjel-nappal dolgoztunk ha kellett, még vasárnap is. Meg is volt a látszata, mert a jövedelemből emeletes házat tudott 73
