Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A recski kényszermunka-táborban
előfordultak ezután is, de hogy tettlegességre került volna sor, azt a táborparancsnok nem engedte. Ekkor már lehetett spájzolni is, mert rendes normát állapítottak meg. Tíz- tizenkét órát kellett naponta dolgozni. Meg volt határozva, hogy egy fejtő párosnak mennyi követ kell kitermelni. Én mindenféle munkát végeztem a kőtörésen kívül: Voltam motorszerelő,voltam kőfejtő, voltam vasútépítő, voltam kovács, minden, csak nagyságos úr nem. A sziklafej tőnek jó volt. A fejtőpáros tagjai négy és fél, öt centi vastag kötélen lógtak a sziklafalon. Három-négyszeresen biztosított körülmények között. Nem történhetett semmi baja, ha csak önszántából nem ugrott fejest a sziklákra. Az volt a dolga, hogy a robbanás alkalmával meglazult sziklatömböket feszítővassal lefeszegesse. Egy fejtőpárosnak naponta harminc-harmincöt köbméter sziklát kellett lefejteni. Volt egy brigádvezetőnk. Kisházi Jánosnak hívták. Budapesten volt mérnök valamelyik gyárban. Volt ott egy féltestvére: Kisházi Iván. A hazajövetelünk után érdeklődtünk, hogy nem volt-e rokonuk Kisházi Ödön. Volt, aki azt mondta, igen, mások szerint névrokonok. A vállalatnak érdeke volt, hogy minél több követ termeljünk, de meg is adta az élelmet. Sziklafejtők nem sokan, csak negyvenen voltunk. Mi dupla mennyiséget kaptunk, spájzolhattunk. A korábbihoz képest jól érezhettük volna magunkat. Ha levelet lehetett volna írni, vagy tíz percre találkozhattunk volna havonta a hozzátartozókkal, akkor el lehetett volna viselni a helyzetet. Nyáron tíz órát kellett dolgozni naponta. Megállapították, hogy harmincöt köbméter sziklát kell termelni. A robbanás után, amikor elkezdtük a meglazult sziklákat lepucolni, a brigádvezetőnk nem merte bemondani a bányavezetésnek, hogy milyen sokat termeltünk. Mégis történt egy nagyon súlyos szökés. Annak sajnos mi ittuk meg a levét. Júliusi vasárnap volt. Úgynevezett társadalmi munkában dolgoztunk, mert a táborparancsnokság elhatározta, hogy egy ilyen strandmedence szerűséget kell ott létesíteni a völgyben az internáltaknak. A földmunkákat megcsináltuk. Kő, anyag minden volt. Egy négy lépcsős víztározót építettünk. Onnan hordtuk ki a követ csillével, lovas kocsival, teherautóval. Ami jött éppen sorba. Vasárnap volt, tizenkét órára be kellett fejezni mindent, mert akkor már a vállalat nem engedte tovább. Bemegyünk, létszámellenőrzés. Éhesek voltunk már. Várjuk az ebédet, de nem jönnek. Mi van? Egyszer nyílik az ajtó, belép a táborparancsnok és a helyettese. Kérdezik: - Ez a brigád, hol dolgozik? A barakk parancsnok jelentette, hogy negyven fő a sziklafejtésnél, hatvan fő pedig itt és itt. Leszámolták a létszámot, 67
