Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A recski kényszermunka-táborban

Istvánra, Kovalovszky Karcsi bácsira, aki meghalt azóta, Ludvig Karcsira, Papp Pistára, aki hatvani volt szintén, de nem volt vasutas. Kardos Istvánra, Széles Györgyre, Szilágyi Jánosra, Ignatovits Sanyi bácsira.

A fekhelyünk rönkfából volt összeeszkábálva. Arra ráhánytak egy csomó szalmát. Letérhették pokróccal. Fabarakokkban laktunk. Kétszázötven-háromszázán voltunk egy ilyenbe bezsúfolva.

Ez az állapot tartott 1952-ig, amikor az igazságügyi minisztérium átvette tábor vezetését a belügyminisztériumtól. Akkor lényegében megváltozott a tábor élete. Akkor már érdeke volt a Kőbánya Nemzeti Vállalatnak, hogy átvegye a tábort. Ez volt akkor és talán jelenleg is Magyarország egyik legnagyobb andezit kőbányája. Az útépítésekhez, a vasútépítéshez rengeteg kő kellett.

A recski kényszermunka-tábor Benko felv. — Legűjabbkori Tört Múz.

Addig, amíg az úgynevezett fejtés volt, az Államvédelmi Hatóság úgy, ahogy biztosította nekünk a kosztot. El lehet képzelni, hogy milyen volt az a koszt. A napi fejadag negyven deka kenyér, két deka olaj fejenként a főzéshez. Hiába adták aztán literes kanállal a főtt ételt, ezzel nem sokra lehetett menni.

64