Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A kistarcsai internálótáborban
azt is aláírtam volna. Már nem voltam "rendes". Nem voltam észnél. Nem voltam normális. Azt mondták, amíg meg nem lesz a tárgyalás, levisznek Kistarcsára. Amikor megmondták, hogy többet nem visznek kihallgatásra, engem olyan boldogság fogott el, annak tudatában, hogy nem kell többet hazugságot mondani, nem kell többet kitalálni, hogy mit is akarnak tőlem. Összebilincselve vittek a Markóból rabomobilon Kistarcsára. /Nevetve mondja, hogy meg volt bilincselve./ Éjszaka. Azt se tudtuk, hogy hova visznek, hol vagyunk, mint vagyunk. A rabomobilban velem volt Beluczky Sándor, Hódi Gizi, Vörös Pista. Voltak még mások is, de már nem jut eszembe, kik. Ott monda a rabomobilban Vörös Pista:- Nem bánom, ha már én itt is vagyok. Csak annak örülök, hogy a családom legalább otthon van. Mi Hódi Gizivel csak egymásra néztünk, nem szóltunk. Mert mi tudtuk, hogy a családja nincs odahaza, elvitték őket a Hortobágyra. Vörös Pistát is a Markóba vitték, de előbb, mint a családját. Mi nem mertük neki megmondani. Nem is volt szabad beszélni a rabomobilban, mert egy ávós is ott volt velünk. Voltak az ávósok között is jóindulatúak. Például úgy bilincseltek össze bennünket, hogy ha akartuk volna, könnyűszerrel levehettük volna. Voltak nagyon jóindulatúak köztük, de voltak nagyon kegyetlenek is. Például az én "keresztapám". Azt hívtuk így, aki jól "elagyalt" bennünket. /Zavartan, nevetve mondja./ Talán Kertész Jenőnek hívták. Kistarcsán is rabok voltunk. Sok sírást, sok keservet, sok szomorú történetet hallottunk. Akiknek apró gyermekük maradt odahaza, azok folyton sírtak a gyerekük után. Amelyik cellában én voltam, az orvos tizennyolc személyt engedélyezett és harminchatan voltunk általában, de volt, amikor többen. Hárman feküdtünk egy ágyban. A deszkaágyak tele voltak poloskával. Pedig minden héten le kellett hordani az ágyneműt és le kellett sikálni. Apoloskák azonban megbújtak a repedésekben. Ha a falról levált egy kis vakolat, alatta nyüzsögtek a poloskák. Én voltam az utolsó, akinek megengedték, hogy hazulról kapjon dunnát, párnát. Utána senkinek, mert rájöttek arra, hogy többen megették a tollat. Bélcsavarodást lehetett kapni. így próbáltak kórházba kerülni. Ezután csak pokróccal lehetett takarózni. Volt, aki éhségsztrájkot folytatott. Olyanok, akik 1945 óta ott voltak. Fiatalon kerültek oda: 18,17 sőt 15 éves korában. Belefáradtak, nem bírták tovább. Olyan sokan voltunk, hogy alig jutott levegő, ezért az ablakok télen, nyáron nyitva voltak. Én az ablak mellett aludtam. Egyszer éjszaka esett a hó. Reggel azt vettem észre, hogy a hajamat belepte a hó. Az ablakokon kezdetben ki tudtunk látni, de 60
