Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - Egyéb internálótáborban
ken. Ott már a házszabály is megvolt. Ki volt függesztve Dunapentelén is, Baracskán is. Molnár Erik akkori igazságügyi miniszter aláírásával. Ki volt benne hangsúlyozva, hogyan kell az internáltaknak viselkedni. Még visszaszólni sem volt szabad. Nagyon figyeltek bennünket. Ha csomagot kaptunk, azt alaposan átvizsgálták. Még a tisztálkodó szereket is megvizsgálták vegyileg, hogy nem tettek-e bele mérget. Nadrágszíjat nem viselhettünk, se cipőfűzőt. Kistarcsán nam adtak még tiszta fehérneműt sem. Pentelén és Baracskán már hetenként adtak. Szappant is kaptunk, de rossz minőségűt. Dohányt nem kaptunk. A házszabály tiltotta a dohányzást. Ha valakit cigarettázáson kaptak, négy nap sötétzárka volt a büntetése. Nem is tudtunk cigarettázni, mert tiltották is, de lehetőség sem volt rá. Szabadulásom váratlanul jött. Egy napon, amikor éppen elég szőrös voltam, éppen vacsorához készültünk. Téli időszak volt, későn vacsoráztunk. Jött az őr és azt mondta:- Maga meg készüljön föl. Először is lemegy a borbélyhoz! A borbély is idegen ember volt. Ott már több emberrel találkoztam, de egy se volt erTe a környékre való. Mind Cegléd, Debrecen, Szeged, Pécs, Szombathely környékről. Olyan furcsa beszédű emberek voltak. 1953-ban, mielőtt elengedtek volna "hegyi beszédet" tartottak. Bevittek egy szobába, ott elbeszélgettek velem. Akkor más nem jött /Hatvanba/, csak egyedül én. Nem találkoztam ott egyetlen hatvanival sem. Soha, sehol az internálásom közben nem találkoztam hatvanival. Három helyen dolgoztam pedig: Kistarcsán, Dunapentelén és Baracskán. Amikor fölkészültem, bevezetett az őr egy szobába. Ott egy főhadnagy volt. Az tartott nekem egy órás beszédet odabenn. Akkor tudtam meg, hogy szabadulni fogok. A főhadnagy elmondta, hogyan kell viselkednem, ha kijövök. Eleinte nem gondoltam, hogy szabadulok. Azt hittem, hogy egy másik táborba visznek, mert az volt a szokás, hogy ha valaki már elkezdett megszokni egy helyet, akkor máshová vitték. Baracskáról gyalog indultam hazafelé. Nem kerestem én sem állomást, sem mást. Akkor még az autók sem voltak annyira divatban. Egyetlen egy lovas kocsira szálltam fel, de nem szóltam a kocsishoz sem arról, honnan jövök. A "hegyi beszéd" során szigorúan megmondták, senkinek nem beszélhetek arról, mi történt velem és másokkal odabent. Egy keddi napon szabadultam, 1953 januárjában. Sztálin halálakor én már szabadlábon voltam. Pedig sokat tudtam volna beszélni, mert aki oda bekerült, mind magán hordta 130
