Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - Egyéb internálótáborban
Egy téli napon verik a kapunkat és jött Girtler Pista. Elmondta, hogy keltetőállomást létesítenek Hatvanban, ő lesz a vezetője. Menjek be, és válasszam ki a helyet, hova telepítsék. Két hely jött számításba: az egyik a Hámán Kató utcában, az Áfész áruház épületében, a másik a vasutas sportpálya mellett. Én vesztemre az elsőt választottam, mert amoda féltem volna este kijárni. A Hámán Kató utcában be is rendeztük a keltető állomást, működött is egy darabig, de aztán a Köjál bezáratta, mert a cigányok mindig bejöttek az udvarba hátulról és záptojással végigverték az egész bazársort. Ott dolgoztam 1955-től 1967-ig, amikor megszűnt. A végén már helyettes vezető voltam. Közben ugyanis Egerben saját pénzemen elvégeztem a könyvelői tanfolyamot, képesített könyvelő lettem és behelyeztek az irodába. A keltető állomás megszüntetése után az Áfész gyümölcsfa telepének lettem a vezetője. Ott is le kellett tenni a vezetői vizsgát. Úgy voltak velem, hogy ha valahol vizsgázott vezetőre volt szükség, engem tettek oda, mert tudták, hogy én elvégezek bármilyen tanfolyamot. Legvégül, mint boltellenőr mentem el nyugdíjba az Áfésztől. 1967-ben meghalt az uram. 1400 Ft-al mentem nyugdíjba. Egy idő után visszahívtak dolgozni a szövetkezetbe. Akkor már nagyon jó dolgom volt, mert minden reggel autó jött értem. Akkor engemet már nagyon megbecsültek, mert én intéztem a MIL lapokat, a méhészek ügyeit, a napos csibék árusítását, a felvásárlási árakat én ellenőriztem, a zöldséges boltokat irányítottam. Amikor eljöttem az Áfésztől, négyen intézték azokat az ügyeket, amiket addig én egyedül. Elismerték a munkámat. Négyszer kaptam meg a Kiváló Dolgozó jelvényt. Egyéb intemálótáborban Szlávik József visszaemlékezése Amikor az első hat hőnapom letelt, egyszer csak jöttek. A zárkában voltam. Éjszaka tizenegy óra lehetett. Ott is ávósok voltak. Beszóltak a zárkába, hogy szedjem össze a cuccomat. Akkoriban az építkezésen már több emberrel beszélgettem. Mondták, hogy bennünket kivisznek Szibériába, nem maradunk itt. Én is arra gondoltam hirtelen, hogy most visznek, éjszaka, hogy ne lásson senki. Kistarcsáról vittek egyik helyről a másikra: Dunapentelén követ kellett pakolni uszályra, meg cementet. Én nagyon le voltam gyengülve, nem nagyon bírtam. 127
