Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán

állott, szinte magában, most meg házsorok épültek, szálloda is van, a Hortobágy faluvá növekedett. Zsákai Lászlőné visszaemlékezése Az elhurcolás Azért mondom el, amit most mondok, hogy tanuljanak belőle az utánunk jövők, hogy ne csináljanak ilyeneket máskor. Nincs bennem semmi rosszindulat azok ellen, akik akkor velünk szem­ben azt sok rosszat tették. 1956-ban, amikor volt a forra­dalom, egyetlen hatvani inter­nált sem csinált semmit, még egy hangos szót sem mondott. Hallottam, hogy utána a pártbi­zottság első ülésén azt mond­ták: "Szégyellhetjük magunkat, nem az internáltak között voltak az ellenséges ele­mek, egy sem volt közöttük." Hatvanban születtem. Édesa­pám fuvaros volt, édesanyám meg csak háztartásbeli. Volt egy kis földünk, volt egy kis házunk. Én elvégeztem az álta­lános iskolát az egyes számú iskolában, utána a leánypolgá­rit, azután Pásztón a kereske­delmi iskolát. Az nem adott érettségit, de én tovább nem mentem. Jó iskola volt a polgári is, a kereskedelmi is. Sok mindenre alaposan megtanítottak bennünket. 1941. június 26-án férjhez mentem. Az internálás után sohasem tudtunk egy házassági évfordulót tartani, mert azon a napon volt az uram névnapja is, meg az internálásba is akkor vittek. Mind a három egy napra esett. A férjem 1938 óta dolgozott a vasútnál. A háború idején már szertárnok volt. A front közeledésekor szinte mindenki elmenekült. Elment mindenki a szertár dolgozói közül a szertárfőnök vezetésével, akit Ágó-nak hívtak, de a férjem itt maradt. Zsákai Iászióné 118

Next

/
Oldalképek
Tartalom