Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán

Minket hajnali három óra tájban hurcoltak el. Megálltak a teherautók a ház előtt. Talán két teherautó és egy személyautó. Bekopogtak, hogy nyissuk ki az ajtót. Aztán közölték velünk, hogy a férjemet már elvitték a Hortobágyra, Kónya-tanyá- ra. Csomagoljak én is, visznek bennünket utána. A férjem Kónya-tanyán fog dolgozni mint portás. Én azt mondtam, nem csomagolok semmit. Majd ha a férjem hazajön, akkor majd ő csomagol.

Azt mondták, ne okoskodjak, ha én nem csomagolok, majd csomagolnak ők. Erre föl bementek a katonák, kihuzogatták az ágyneműt, bekötötték lepedőbe. Aztán azt mondta az egyik: "A többit maga tudja jobban, tegyen ruhát is."

Ekkor aztán összeszedtem néhány ruhadarabot. A többieknek mondta a parancsnok, hogy nézzenek szét odakinn, mi van ott. Vannak-e állatok? Mondtam, hogy van egy malac."Azt is fel kell tenni!"

Visszajött a katona és mondta:"Hű az istenit! Ez nem malac, ez disznó. Ezt nem tehetjük az emberek közé." így aztán a disznó itt maradt.

Aztán ők szépen felpakolták a sparheltot meg a bútort: ágyat, szekrényt, széket, asztalt.

Az egyik katona megkérdezte:"A kicsi is megy?" /Nyolc hónapos volt a fiam, Péter/.- Természetesen - válaszolta a főfő. Még a legkisebb fajtáját is kiirtani!

Ezt mondta szó szerint. Gondolni lehet, milyen érzéssel hallgattam, milyen borzasztó idegállapotban voltam.

Aztán fogtam a négy gyereket: Karcsit, Katit, Jucit és Pétert. Gondoltam: Ha meghalok, meghalok. Kimentünk az utcára. Ott volt a sok katona, akik megparancsolták a szomszédoknak, hogy még ki sem szabad nézniük az utcára. Betessékelték őket a saját házukba.

Felültünk szépen a teherautóra. Le volt a teherautó takarva ponyvával, de amikor már mentünk, ki tudtam nézni és láttam, hogy más is jön. Az is jön, az is jön. Kidugták ők is a fejüket. A teherautók úgy mentek, hogy útközben eltörött a sparhelt platni teteje. Kati elájult a rettenetes rázkódástól.

Akkor a velünk lévő katona lőtt egyet fölfelé. Abban a pillanatban megállt a teherautó. Olyan hirtelen, hogy egymásra borultunk.

Hátra szólt a vezető: "Mi az isten van? Talán megszöktek?"- Meg. Talán a csecsemők meg szoktak szökni? Menjetek egy kicsit emberségesebben! Hát, elájultak a gyerekek, úgy mentek."

Aztán valahogy megérkeztünk a hortobágyi hídhoz. Ott aztán a Hortobágy folyó partján megint rettenetes érzése volt mindenkinek. Ott volt a sok asszony a sok gyerekkel. Mindenkinek három, négy öt gyereke. Mondogattuk is egymásnak:

106