Berecz Mátyás szerk.: Az egri vár híradója 37. (Eger Vára Baráti Köre Eger, 2005)

Domokos György: A törökellenes védelmi rendszer kiépítésének vázlatos története a 16. második felében

magyar portyázok akkor már a másik oldalon is magyar parasztokat találtak (ami persze többnyire nem zavarta őket). Ez a déli végvárrendszer, miként a hódoltságkori is, csak abban az esetben láthatta el feladatát, ha megfelelő erejű mezei sereg támogatta, amely ostrom esetén segítséget tudott vinni, vagy fel tudta menteni. Enélkül ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, a megtámadott erősség szinte biztosan bukásra volt ítélve. Épp ezért a védvonal mögött bánságokat szerveztek, s azokat a végvárakban parancsnokló, olykor igen magas rangú főurak alá rendelték. Ezért kapcsolta például Zsigmond király a macsói bánsághoz Nándorfehérvárat, mivel így viszonylag nagy terület katonaságát lehetett a védelemre mozgósítani. Mátyás király viszont, hogy a túl nagy hatalmúvá vált macsói bánt gyengítse, kivette annak kezéből a várat. Igaz ugyan, hogy Kinizsi Pál vezetésével létrehozta a temesi bánságot, valamint az egyesített horvát-szlavón bánságot, hogy ezek mintegy hátországként támogassák a végvárakat, csakhogy a várak kapitányai így már nem rendelkeztek a mögöttes terület katonaságával, hanem az idő múlásával egyre gyérebben csordogáló központi juttatásoktól függtek. Ez Mátyás uralkodása idején, az állandó zsoldos hadsereg támogatásával még nem jelentett gondot, de ez utóbbi felbomlása után katasztrofális következményekkel járt. Mert ami az állandó zsoldos hadsereg eltűnése után a középkori magyar hadszervezetből megmaradt, az, kevés kivételtől eltekintve, alkalmatlannak bizonyult az oszmán invázióval szembeni harcra. Pedig a Mátyás halála utáni politikai és gazdasági válság miatt egyre gyengülő déli védelmi vonalnak épp ekkor kellett a legnagyobb kihívással szembenéznie. 1520 szeptemberében ugyanis az Oszmán Birodalom trónját fiatal és tettrekész uralkodó, I. (Nagy) Szulejmán foglalta el. Míg apja, Szelim, a perzsák ellen keleten folytatandó hódítást tekintette fő céljának, addig Szulejmán belátta, hogy a kietlen hegyek között vívott háború számára már nem sok