Szabó János Győző szerk.: Az egri vár híradója 8. (Eger, 1969)

Az egri vár története, VII. (1687-1967)

ámmal el is kezdik a javítgatást, rendbehozzák a kapukat, sorompókat és felvonóhidakat, kitisztítják a kutakat és a kazamatákat. Lényegében ugyanaz a helyzet a vár építkezéseivel, mint a XVI. sz. 2. felében, és semmit sem változott azóta a kamarai ügyintézés nehézkessége, lassúsága, sőt nemtörődömsége sem. Erről tanúskodnak Butler János erődparancsnok il691-től haláláig, 1701-ig a kamarához intézett sürgető és panaszos levelei, hasonlóan Johann Christoph Pénz kamarai prefektus 1694 és 1703 között kelt érdekes jelentései.

5 Pár forintos kiadásokra is Budáról kell jóváhagyást kérni, pedig a vár legelemibb felszerelése is hiányzik. Butler például már 1695-ben sérelmezi, hogy a vár kútjain nincs a vödrökre kötél és lánc, de még 1702-ben utóda, Wilson is ezeket sürgeti, hiszen ha tűz ütne ki, mint 1688-ban, oltani se tudnák, a katonák pedig a városból hordják fel maguknak a vizet. Egyébként is leírhatatlan az itteni mintegy 350 főnyi legénység nyomora. A parancsnokok egyre panaszolják, hogy a laktanyákul használt régi épületekbe becsorog az eső, átfúj rajtuk a szél, alig van szalmazsák és pokróc. Ugyanilyen siralmas a vár erődítményeinek és többi épületének állapota is. 1694-ben beomlik a parancsnoki szállás, a gótikus palota egyik része, helyreállítása évekig húzódik, és tetőzete még évek múlva is lyukas. Összeomlással fenyeget „a rondella, melyen az óratorony áll", azaz a Varkoch-kapubásíya, boltozatából kövek zuhannak le, 1695ben a Tömlöc-bástya, 1697-ben a belső vár ÉK-i sarkán emelkedő magas sánc ledőlésétől tartanak. De a sürgető jelentések ellenére, amelyek szerint ezek százegynéhány forint költséggel megmenthetők lennének, alig történik valami. 1698-ban a Varkoch-bástyán a munkák alig egyharmadát végezték még csak el. Közben a viharok és esők, 1699-ben ismételt heves felhőszakadások a székes egy házbeli fegyvertár, a lőporraktár és a sütőkemencék tetőzetét is tönkreteszik. 1700-ban Butler már szinte könyörögve írja a Kamarának, ne hagyják a várat végső pusztulásra jutni. 1701-ben utóda, Wilson Egerbe érkezve jelenti, hogy minden szállást nyomorúságos állapotban talált, egyebek között a várkapu előtti és a két várrész közötti híd annyira elkorhadt, hogy alig mernek rajtuk járni. Ilyen a vár állapota, amikor 1702 elején kihirdetik a bécsi császári udvari kamara utasítását mintegy 20 magyarországi vár lerombolásáról. A Haditanács már rég tárgyalt a magyar haderő csökkentéséről, egyben az esetleges nemzeti ellenállás fészkeiül felhasználható várak felszámolásáról, amit a többségükben korszerűtlenné vált erődítések magas fenntartási költségei is indokolhattak. A pusztulásra ítélt várak között szerepelt Eger is. Lerombolásának műszaki előkészítésére már februárban itt jár Nicolaus Dumont hadmérnöktiszt, aki elkészíti a robbantások tervét, a munkálatok költségvetését, anyag- és munkaerő-előirányzatát. 3 hónapra 6 aknászt, 12 kőtörőt, 2 kovácsot és 3000 jobbágyot, továbbá nagy menynyiségű lőport, vásznat, fát és vasat igényel a munkához.

6 A rombolást 1702. március 31-én kezdik meg a külső vár falaival és hatalmas bástyáival. A mintegy 4 m vastag, 12—15 m magas falak aljába és alapjaiba az aláaknázáshoz járatokat vésnek, ezeket zsákokba és vászonhurkákba töltött lőporral megtömve lefojtják, majd felrobbantják. Az alapjaikból kidőlt hatalmas faltömegeket kőtörők verik szét, majd több száz jobbágy a kü]ső várat körülölelő árkot tölti fel törmelékével. Csupán lőporból 14 000 fontot, vászonból pedig 1500 rőföt használnak el. A költségek olyan magasak, hogy a belső vár lerombolásáról letesznek, sőt a külső vár pusztulásával védtelenül maradt keleti oldalának biztosítására a két várrész közötti, a mai Eger—Putnok vasútvonal helyén húzódó ha-