Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)
A fényképész szerepei - Egey István (1828-1895) és Egey Imre ( 1843-1911)
GONDY ÉS ECEY legyen fényképész, mert jóval több keserűséget fog érezni pályáján, mint örömet, s anyagilag is nagyon megcsappan a bevétele. A közönség nagyon finnyás, mert a társadalomnak majd minden rétege több jogot formál magának azokkal szemben, kikkel a maga pénzén dolgoztat, mint a mennyi megillethetné, s ebből kifolyólag oly szakértőnek is hiszi magát, a ki a munka fölött bírálatát kimondhatja. (...) Az embereknek ezerféle a gyöngéje, nagyzása pedig néha a nevetségesig kirívó, s a tapintatos fényképésznek ezen mind át kell nézni, mert ha eggyel nyers, heveskedő és goromba, ez az egy számtalan vendéget fog tőle ismeretsége kapcsán elidegeníteni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a fontos körülményt sem, hogy a fényképészet (...) legtöbb egyénnél a fényűzésnek eszköze, arcképezésnél pedig nemegyszer csak a hiúság legyezgetője." 2S2 Természetesen nem állíthatjuk, hogy akár Gondy Károly, akár az Egey testvérek ne lettek volna jó fényképészek - még ha a közönségnek sokáig nem is volt más választása, ha fényképet akart magáról készíttetni, mint hozzájuk fordulni - a mesterségbeli tudás alapos elsajátítása és gyakorlása nélkül nem lehettek volna ilyen sikeresek. A műhely által készített képeken többnyire csak ez a tudás látszik: az állítás bonyolult feladatának maximális ismerete és tökéletes teljesítése. A szív azonban mintha hiányozna belőlük: lehet, hogy a fényképészmester kedélyes volt, udvarias és jól nevelt, lehet, hogy alkalmazkodott minden igényhez, és lehet, hogy technikailag és szerkezetileg tökéletes képeket csinált, de arra nem volt elég ereje, türelme és figyelme, hogy modelljeiben egyéniséget látva, megpróbálja azt képi eszközökkel is kifejezni, megjeleníteni: ennek kifejeződését a személyiség erejére bízta. A megrendelő elégedett lehetett a késztermékkel, ha vonásai, öltözéke élesen kivehető volt, és a képen önmagát felismerni vélte, főleg, ha egyéni ötletei is kielégíttettek, a különböző modellek képeinek egymásutánját abban a tömegben szemlélve azonban, amelyre az utánrendelő könyvek lehetőséget adnak, lelepleződik a napi rutin és a fényképész unalma, miáltal láthatólag meg sem kísérel különbséget tenni modelljei között. A képeken szereplő rekvizitumok többnyire nem „a jellem illusztrálását" szolgálják, csak kitöltik a képfelületet, segítik elhelyezni a kezet, vagy kielégítik az egyéni igényt - de nem gondolhatjuk, hogy tíz egymás után érkező vendég mindegyike ugyanazzal az asztallal, székkel és virágcsokorral jellemezhető legjobban. A képi megjelenítés e fantáziátlansága, még ha mindenki olyan képet akart is magáról, amilyen a szomszédjáé, a fényképész gyengeségének tudható be, hiszen ő volt az, aki nem kínált fel alternatívákat megrendelőinek, s megelégedett a feladat teljesítésével. A modellek befolyásolásához nem mindig lehetett elég a szelíd erőszak, s az albumok lapjain megfigyelhető ízlésbeli hullámzás arra mutat, hogy a fényképész sokszor fáradt is lehetett azt gyakorolni.
