Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, művészek

Az első alkalom, hogy ebben a témában tollat ragadni szükségét érezte fényképészünk, az az 1899 tavaszán terjedni kezdett hír volt, hogy a száz magyar festő munkáiból szervezett országos vándorképtárlat egyik állomása Debrecen lesz. A hírre Gondy Károly is felkapta a fejét, és nagy lelkesedéssel üdvözölte a Debreczen hasábjain, mondván, hogy „ne hivatkozzunk mindég a közömbösségre, mielőtt az ellenkezőjéről meg nem győződhettünk, (...) azt hiszem, hogy az ily csendes műélvezetben, milyet a képzőművészet nyújt, mi hoppszozás nélkül is megálljuk helyünket."

ilSS Amikor azonban kiderül, hogy a tárlat (különféle egyeztetési problémák miatt) mégsem érinti Debrecent, a fiatal Ady Endre, aki ekkor éppen négy napja közvetlen kollégája Gondynak a Debreczennél, így fakad ki: „Szegeden képkiállítás volt, s egy csomó magyar város szintén képkiállítás után vágyakozik. Szerencsére hogy Debrecenben még nem kell az ilyesmi. Oh, Debrecen megőrzi a múlt szép traditióit! Művészet, minek az? Kinek kellenek képek? Van egy tucat fényképészünk, a kinek pedig nem elegendő a fénykép, ötven krajcárért nagyon csinos dolgokat szerezhet az utcai képárusítóktól. Azután nem elég Debrecenben a színház? A ki művészetre éhezik, jóllakhat az bőségesen."

iSf> Gondy Károly mindazonáltal az első felbuzdulásában írt kétrészes cikkét - melynek második része már Adyé után jelent meg - a történeti visszatekintésnek szenteli, megemlékezvén az elmúlt harminc évben Debrecenben rendezett két nagyszabású GONDY ÉS ECEY 121 kiállításról: nem titkoltan arra a jól bevált koncepciójára építve, miszerint a város művészetek iránti közömbösségéért egyedül az idegenszívű városvezetők tehetők felelőssé, akik nem hoznak kiállításokat, nem tűznek ki ösztöndíjakat, vagy rossz, iskolás, netán „modern" művek bemutatásával elferdítik a közönségízlést, ahelyett, hogy nevelnék, és mindenekelőtt: nem járnak elöl jó példával. Hogy ő maga viszont például szolgáljon, Gondy itt részletesen elmeséli azt a különben minden adandó alkalommal megemlített esetet, hogy milyen volt az, amikor ő képet vásárolva megvédte a város becsületét. A Képzőművészeti Társulat 1871-ben rendezett vándorkiállításán őt is felkérték a tárlat szervező és felügyelő bizottságába. Korántsem biztos azonban, hogy az ekkor már mindenki számára nyilvánvaló műértése miatt jelölték volna, hiszen az a tény, hogy társa, Egey István is szerepel a bizottságban, elbizonytalanít: ahogy elbizonytalanította a felkérőket is: sokkal valószínűbb, hogy a fényképészmesterség eldöntetlen státuszának és a körötte gerjesztett nimbusznak volt ez köszönhető: nem lehettek biztosak a fényképészet művészet, és művelőinek művészvoltában: ezért hívták mindkettőjüket, mint összetartozókat - ahogy egy bálon sem mint magánszemélyek, hanem mint intézmény, mint Gondy és Egey írattak fel a fölülfizetők listájára. A bizottságban hozzájuk hasonló pozíciót töltött be Burszky 1st-