Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

senki sem látott. Végtére is bekötötték őket a helység istállójába, és a jászlat megrakták csaknem szálanként válogatott finom szénával. Természetesen azok rá se néztek. Mire a szolgálóbíró napok múlva visszatért, az egyik dögrováson, a másik pedig kimúlófélben volt. A bíró sűrű engedelemkérés között sopánkodott, hogy nem tudja, mi lehet az oka, hiszen nagyon megbecsülték őket. - Azóta mondják a Sárréten arra, amire ráillik: „Megbecsülik, mint Sasson az agarat." * A sárrétudvariakról azt beszélgetik, hogy hízó helyett a talicskát perzselték meg. Egyik ottani háznál ugyanis, szokás ellenére, akkor tértek be a pitarba pálinkázni, amikor leszúrták a hízót és a perzseléshez való szalmával már be is hintették. Valamelyik tréfát kedvelő szomszéd megleste ezt és átvetve magát a kerítésen, kirántotta a szép hízót a szalma alól, elhúzta a kazal alá és a talicskát tolta a helyére. A gazda aztán erre csiholt rá s embereivel vígan perzseléshez fogott. Csak akkor rökönyödtek meg, amikor a hízó füle helyett a talicska égő kereke tűnt elő. Az egész falut szégyenbe mártották ily módon, mivel az eset híre csakhamar dobra került. * A bajomiakat „gyékényrágók"-nak csúfolták, mert szegényebb sorsú lakóinak a gyékényszövés, kosárkötés volt az egyik legjövedelmezőbb foglalkozása és örökösen eme rétségi növénnyel bajlódtak. Ezek nem is igen hederítettek a csipkelődésre, de annál inkább tűzbe jöttek a híres mezőváros nemeseinek és szabad hajdúinak rátarti ivadékai. * A szerepieket „szárcsaríkatók"-nak nevezték. Ez onnan ered, hogy valamikor régen, egy vasárnapi prédikációjában így feddte őket a papjok: „Ti még csak jól éltek, atyámfiai! Fogjátok a vizek kövér halait, a rét madarait, mindig ríkatjátok a szárcsát, de nekem egy tojást se hoztok." - Eddig még nem akadtam nyomára, hogy milyen alapon csúfolják a szerepiek az udvariakat evvel a rigmussal: „Udvariba menni lányért, Kapunk ott egy kéve nádért."

2 A valamikori bárándi kántorról beszélik, hogy meghalván a falu leggazdagabb embere, a busás fizetés fejében a sírnál nem mindennapi búcsúztatót akart mondani. Mondott is. így kezdte: „Bizony, bizony, gyászoló testvéreim, nagyon kevés ember van, aki a halált elkerüli Hajdanában volt a sápiaknak egy nagyon elaggott papjok. Mindenképpen szerették volna már nyugalomba küldeni, de az öreg nem tágított. Történt aztán, hogy egy szép vasárnapi délelőtt belezavarodott a Hiszekegybe. Nosza, kapott rajta a presbitérium; most már mondjon le, mert ez így nem mehet tovább. „Hát ide hallgassatok, atyámfiai - monda az öreg pap. - A presbiterek és az elöljárók egyenként menjenek fel a katedrába, és ott mondják el a Hiszekegyet. Ha lesz ember, aki nem akad el, én lemondok; aki pedig elakad, az fizet öt pengő forintot az eklézsia 2 Azért is bosszankodnak a szerepiek, mert falujokat világ végének tartja a szálóigc. L. erről Szűcs S.: Szerep a világ vége. (Debreceni Szemle, 1935.)