Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Elmenőben így szólt: „Valamelyik éjfélen menjek ki gazduram a Botos-halomra, azon van egy kis földkupac, hajítsa félre az ásóval." Kinéztek utána az ólajtón, de már nyomát se látták. Amint körültekintenek, elkezd kiabálni az ostoros gyerek: „Ahol van ni, ahol van ni! ..." Egy szép fekete csikó nyargalt kifele az utca végén. - A leányszolga kíváncsi volt, s egy éjfélkor ásóval a vállán kiment a Botosra. De oda is maradt! Nem tudják, pénzt talált-e, vagy anélkül is elcsavargott. A Szöcsködi-pusztán, az Ormány-kúttól nem messzire emelkedik egy laponyag. Ezen tanyázott valamikor egy öreg gulyás, akiről szintén azt híresztelték, hogy táltos. Mikor gyerekkorában a vén táltosokkal birokra kelt, azok kiverték a fél szemét, de a megmaradt eggyel többet látott, mint más a kettővel. Sohase ment a gulya után, csak a kunyhó körül ténfergett, meg üldögélt és gondolkozott a tudományán. Bojtárt se tartott. Nem volt mégse kár a jószágban. A kunyhó előtt egy olyan fa állott földbe szúrva, mint valami hosszú bot, annak a végén mindig ott kuporgott egy kis madár, és azt küldözgette maga helyett, ha el akart nézni valamerre. A Nagy-Sárréten él még egy-két olyan öreg ember, aki a vén Vicsak táltosra emlékszik. A hatvanas években bolyongott ezen a tájon. Sok híres cselekedete és mondása volt. A szél zúgásából, a fák hajladozásából meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Előre megmondta a 73-beli nagy kolerát is. Sikeres jószággyógyításai révén különösen elhíresedett. A babonának a rét volt az igazi fészke! Úgy mondják, hogy sok titokzatosság történt benne. Pásztoron, pákászon kívül nemigen járt ott ember, de annál inkább megfordult a rossz. Sötét éjszakákon nyögött, vijjogott a nádas. Őgyelegtek közte. Különös hangok támadtak, némelykor mintha kiáltottak volna hol itt, hol meg amarra. Lápok közé dugott kis szigeteken boszorkányok szoktak lagzit tartani. Udvari földön, a bajomi határ felől egy hajlásnak a neve is Boszorkány völgy. Itt állandó gyülekező helyük volt. A nádasból leselkedtek kifelé. Levizelték, meg bekenték a füvet, és felfordult tőle a jószág, ha beleharapott. Az öreg V. Gáborral történt meg bojtár korában, hogy egy másik társával erre vetődött. Amint ott jártak, egy szép bogárszarvú tehén éppen akkor jött fel a partra. „Hát ez hol kódorog erre? - kérdi a fattyú. A mi gulyánkból való ez, látom rajta a B. gazduram nagy kerek bilyogját." Avval már indult is, hogy elébe áll, de a tapasztaltabb V Gábor megrántotta a szűre ujját és rászólt: „Egyet se lépj! Tűz alá, ő a tetejébe!" Mert hiába volt rajta a bilyog, mégse igazi tehén volt az. Csak közelebb akarta őket csalogatni. Hajdú, Békés, Jásznagykunszolnok hármas határa tájékán, hova Bihar sincs messze, volt egy sziget, ahol a Hortobágy vize egy kis fokon belecsorgott a Töviskesvölgybe. Ezen a szigeten négy fekete pofájú vén banya lakott. Csak elvétve lehetett látni valamelyiket, mert mindig a nádasban, egy-egy zsombék tetején kucorogtak. Hanem négy szép fekete lovukat akárki láthatta, szabadon legelésztek a szigeten, egy megtekeredett sunyi kölyök őrizte, és szüntelenül csipdeste őket az ostorral. Éjfélkor aztán felnyergeltek a banyák, és a világ négy tája felé ellovagoltak, s amelyik gulyát előbb találták, abból eltereltek egy-egy tehenet. Mert mindegyik vén banya egy egész tehenet falt fel napjában. Nem csináltak ezek egyebet, csak ettek! A sarkuk meg olyan hegyes volt, hogy mezítláb, sarkantyú nélkül is tudtak lovagolni. Az öreg D. János gulyás korában látta is a garmadára hányt tehéncsontot a Töviskesvölgy végében. Jeles helynek mondták ezelőtt az Ördögszigetet is, a régi Berettyóba a szerepi határszélen, és a tőle nem messzire eső Ördöglaponyagot. A rétben élő pásztorok tehát sok mindent tapasztalhattak. Sőt, különösen az öregek között nem egy akadt, akiről azt beszélgették a háta mögött, hogy tud is valamit. Az ilyenek vagy cimboráskodtak a boszorkányokkal, vagy maguk is azok voltak.