Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Ugyancsak el volt terjedve a Kis-Sárréten is. Itt azonban nem a gubásoktól vett gyapjúgubát, hanem a házilag szőtt és szabott-varrott kender-gubát viselték. Két szél gubapokrócot összevarrtak, s az így nyert négyszögű formából három vágással szabták ki a gubát. Rendszerint csak a vállukra vették, és elől a nyakára varrott lapos kenderzsineggel kötötték össze, hideg időben azonban felöltötték, mint a kabátot. Azt dalolták róla, hogy: Guba, guba, apró fürtű guba, Száz forintér' nem adnálak oda... Már pedig a szűrnél, bundánál olcsóbb volt. Ezért aztán a cselédbérbe szűr helyett ezt vettek. A Nagy-Sárréten is csak a szegényemberek viselték, de itt azok közt sem tudott elterjedni. Végtére tehát bizonyos mértékben viselője vagyoni helyzetének is külső jelévé vált. Innen ered eme szólásmondásunk: „Guba gubához, suba subához." Ez lett aztán a guba sírfelirata is. A kacagányon (amit hátibűrnek is neveztek) és a gubán kívül a többi gúnyát - mint pl. az elterjedtebb szűrt, bundát (vagy subát), csűvest, bekecset, fodrosaljú ködmönt - mesteremberek készítették. A szűrszabótól, illetőleg a szűcstől szerezték és szerzik be. Mindkettő ősi iparág. A szűcs szó honfoglalás előtti. Vásárjainkon a debreceni mesterek voltak túlsúlyban, de a Sárrétre kunságiak is jártak. Legkedveltebb gúnya volt a szűr, amit az is bizonyít, hogy erről a viseletdarabról szól a legtöbb nóta. Ezelőtt minden férfiembernek volt, felnőttnek és suttyó fiúnak egyaránt. Használták mind a két fajtáját, úgy az ősibb nyakatlan, mint az újabb nyakas formájút, bár ez utóbbit inkább kedvelték, mert jól megfekszik a vállon. Csak a nyakukba csatolták, felölteni sohasem volt szokás. Ujja rendszerint be is van varrva, és dohányzacskó, bicska, erszény és több efféle apró tárgyak tartására szolgál. Mint a nóta mondja: Be van az én szűröm ujja kötve, Barna kislány, ne kaparássz benne. Az egyikben acél, kova, tapló, A másikban százforintos bankó. A 70-es években ünnepelni lehetett a szép cifraszűrben. Esküvőre is ebben ment a vőlegény. Viselőbe pedig tavasztól télig nélkülözhetetlen volt a szűr. Aki elhagyta a faluját, akár lovon, akár szekéren ment, a legszebb időben se felejtette volna otthon. Ha gyalogszerrel indult útnak, féloldalt csatolta fel, és alját a vállára hajtotta, hogy könnyebben lépkedhessen. Esőben a széles gallérját ráterítették a kalapra. Némelyek kacagányt vettek alája, és telelni is ebben teleltek. A szűrt nem járta a szél, s nem ártott neki a jégeső sem. Láttam nem egy olyan viharvert öreg szűrt, amelyik megállt a talpán, ha viselője, leeresztve a válláról kilépett belőle. Igazi téli viseletnek a bundát tartották. Főként addig volt meg hiánytalanul az értéke, amíg megérzett rajta a juhszag; amikor már az elszállott, kevesebbre nézték. Melyik micsodás volt: 4-6-8, sőt 15 magyarjuh bőréből készült, és dísze gyönyörűen hímzett válltányér volt. Esős időben szőrével kifelé, száraz időben pedig befelé fordítva viselték. A régiek azt mondták róla, hogy a „kinn élő ember háza". Pásztorok tehát nem lehettek el nélküle. Emlegetnek olyanokat, akiknek ingen, gatyán kívül ez volt az egyetlen meleg ruhadarabja. Hogy tovább tartson, s az eső át ne áztassa, bőrét gyakorta hájjal köszörülték. Evvel kenték