Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
fából barkácsolt, girbe-görbe, hitvány szarufákat. Volt rá eset, hogy a szarufákat a szelemen fölött egymáshoz kötött pamacsok helyettesítették. Ez a mód feltétlenül régebbi a másiknál. A szarufákra, keresztben, vékonyabb pamacsokat kötöztek gyékény sodringgal, vagy fűzfagúzzsal. Ezek tartották a nádtetőt, amit a ház gerincén (a szelemen fölött) a náá-szegés szegett be. Falra fekvő részét kívül eresznek, belől cs erény aljának nevezték. A tetőt is betapasztva belülről, a fallal együtt bemeszelték. Készen volt a nádfalú, nádtetejű, padlástalan bogárhátú ház. A pitar felét padlásolták csak le, s az ajtó mögötti lyukon jártak fel rá. Kamarának használták ezt a kis padlást (vagy népi nevén pallást), meg innen javítgatták a megrongálódott kéményt. Az ilyen házak, ha kigyulladtak, ami nem volt ritkaság, talpig leégtek. De ha ez a veszedelem elkerülte őket, lakhatók voltak „időtlen időkig". A szelemenbe vésett évszámok tanúsága szerint a százados nádházak gyakoriak voltak. Igaz, hogy az ilyeneket gondozták is. Minden tavasszal körülnézték, ahol szükség volt rá, kijavítgatták, téli havazások idején gyenge tetejét megseprették, nehogy benyomja a hó. Ha meglazult, nádverővel felverték, ha rongyolódott, megdugdosták a nádtetőt. A nádtetők tűzveszélyes volta miatt már korán kezdhették építeni a sárfalat, amit fecskefarakású falnak is neveztek. Az ágasok előbb leírt elhelyezési módja itt is érvényes, de közeiket nem náddal kötik be, hanem ehelyett sárfalat raknak. Az ezen célra elkészített sárba nádcsörmőt, sást, gyékényt (és ha bővében voltak: szalmát, töreket) vágattak körbejáratott lovakkal. A fal meghúzott vonalára raktak egy sort ebből a sárból, villával. Erre nádat terítettek s rá újra sárt raktak. így folytatták, amíg a sarokágasok magasságát el nem érték. Mikor a fal megszikkadt, oldalait ásóval simára faragták. Az ilyen sárházak között már alig akadt bogárhátú, általában le voltak padlásolva. A sarokágasokra pamacs helyett szemődökfát tettek, s ez tartotta a szarufákat és a mestergerendára rakott folyógerendák végeit. A mestergerenda vége viszont a szelemenágas belső oldalához leásott faoszlopon nyugodott, amit gerendaaljának neveztek. Az általa kijjebb szorított szelemenágas meglátszott, amint be volt tapasztva a ház falába. A padlás és a ház vége (másutt: tűzfal, a Kunságban: vértelek) tapasztott nádból készült. Ez utóbbi 3-5 kerek, vagy sziivaalakú lyuk szolgáltatja a padlás gyér világosságát. Technikáját tekintve, a nádház után kellett volna megemlítenem a sövény- vagy paticsfalú házat. Ennél a sarokágasok közeit fűzfavesszővel vonták be, s erre verték a tapaszt. Nálunk nem volt elterjedve. Csak nagyobb épületeket csináltak belőle, egyszerű házakhoz inkább nádat használtak. Könnyűszerrel építették ezeket a házakat, mondhatjuk, hogy az anyaguk sem került semmibe. Természetes tehát, hogy az értékük sem volt nagy. Báránd legrégibb protokolluma szerint 1745-ben a tanács 5 magyar forinton és 10 dénáron vett egy házat, melyről úgy határozott, hogy „légyen örökös nótárius ház". S ugyanakkor 2 magyar forinton és 77 dénáron vett olyan pár csizmát, amilyen a „ménes-pásztor" szegődségében volt, vagyis bizonyára nem a legdrágábbik fajtából. Később divatba jött a vertfalú ház építése. Ez már körülményesebb az előbbieknél. Kijelölik a fal irányát és szélességét. Az építendő fal mindkét oldalán, kb. méternyire egymástól, gerenda-fákat ásnak le, függőlegesen állítva, páronként szemben egymással, felső végeiket erősen összekötve. Közéjük tesznek két szál deszkát, végeiket rövidebb deszkával bezárják, s ezt a formát agyagos földdel hordják tele, amit tömőfával addig vernek, míg össze nem áll. A mintával körüljárják az épülő ház falát, s amikor már elkészült deszkamagasságnyi, kezdik a második sort. A leásott gerendák közt feljebb húzzák a deszkát a kivert agyag magasságáig, és hogy le ne csússzék, falpecket tesznek alá. így folytatják a
