Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

mint a Sárrét költőhelyein. Soha olyan sipításokat, lármát nem hall, mint az olyan madarak csinálnak akkor. Szemem láttára esett egyszer, egy szélesen terjedő nagy tó mellett járván, melynek színe a szárcsáknak sűrűsége miatt feketéllett, amikor egyszerre nagy vízzuhogásokat hallok, tekintvén arra, hát a terménytelen madárság mind a víz színén repdes. Szárnyaikkal, lábaikkal harsogtatták a vizet." Ezen idők emléke némely határrésznevünk, mint pl. Bajomban: Gácsér (Kacsaér), Batonyás, Hattyasvölgy, Gémesés; Udvariban: Batonyás, Túzokhát, Ölyvös, Varjúgát, Bíbic, Gólyás, Gúnárhát, Kakasvölgy; Szerepen: Rucás, Gödényes, Madaras-szeg, Varjas, Fűmadaras; ilyen eredetű Mezősas községünk neve, s közte és Fúrta között van: Nagyölyvös és Ölyvösér; Fúrta alatt: Ludastó; Vekerden: Szarkás; a szomszédos megyékbe eső részen, mint pl. Karcagon: Batonyás, Hattyúsfenék, Hattyúsrét; Püspökladányban: Batonyás, Saslapos stb. Ilyen eredetű helyneveink összegyűjtése külön teendő volna. Bajomban a község egyik részének Sirály neve van, mert hajdan vizes, nádas hely volt, ahol sirályok fészkeltek; Báránd egyik részének pedig Varjúfészkes a népi neve. Püspökladány egy lapályos helyét, bent a községben, ma is Kupujkának (Pupujkának) hívják. Régente náddal, bokrokkal volt ez benőve, s a gyerekek innen hordták a madártojást. A régi sárrétiek igyekeztek hasznukra fordítani lakóhelyük ezen természeti gazdagságát. A szegényasszony csirkét, libát, rucát nemigen kőttelt. Kár is lett volna vele bajlódni! Ha szárnyaspecsenyére éhezett a család, az ember kiment a rétre rucázni, vagy libázni, és estére kelvén már sütötték-főzték is a vacsorát a gazdag zsákmányból. A madarászok pedig, akik rendszeresen űzték a madárfogást, házaltak, meg piacra, vásárokra jártak a vadmadarakkal, és ezek eladásából pénzeltek. A madarászat a pákász-, rétész-foglalkozás egyik ága volt. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a madarász lőtte a madarakat! Puskával nem szokott bánni, fegyverdurrogtatással nem verte fel a rétséget. Drága szerszám volt ez, meg aztán a nehézkesen kezelhető kovás mordályok, karabélyok elől úgyis elröppent volna a madár. Azonkívül pedig már legrégibb törvényeink is a nemesi rend kiváltságának tekintették a vadászatot, s a jobbágyi népet szigorúan tilalmazták tőle. Legelső vadásztörvényünknek, II. Ulászló 1504. évi V. decretuma 18. szakaszának még a címe is ez: „A parasztoknak vadászni és madarászni tilos". Ezen okokra vezethető vissza, hogy a lőfegyver nem tartozott a pákászvadász ember szerszámai közé. Mire a falusi puskacsináló kovácsok remeklései elterjedtek, már elmúlt a rét virágkora. Bot, hajítófa, nyíl, főként pedig igen változatos formájú hurkok: madzagból, szőrből, drótból, cérnából, állati bélből (melyik madárhoz milyen volt a megfelelő), valamint lépvesszők, csapdák és borítókosarak voltak az ő eszközei. No meg a parittya, amellyel nagyon ügyesen tudott bánni. Ismerte a madarak életét, természetét, időnkénti viselkedését; utánozni tudta hangjokat, ujjait, összetett tenyereit, falevelet, sást illesztve ajka elé, vagy nádsíppal, fűzfafütyülő vei, avagy csak puszta szájával. Ha kiáltottak a madarak, válaszolt nekik. így közelítette meg őket s csalogatta oda kivetett csapdáihoz, hurokjaihoz. Nem egyszerű vadászat, hanem valóságos művészet volt az ő foglalkozása! Emlegetik, hogy bajomi öreg rétjáró Kóti Sándor (nyugodjék), mikor egyszer az irázi rétben kóborolt egy másik cimborájával, a nádas szélén valami nádtörmelék mögé leguggolt, térdei közé hajtotta a fejét és maga köré híván a vadrucákat, kettőt fogott meg közülük, puszta kézzel. Ismerek egy pákász családból származott idősebb embert, aki magához hívja a fogolycsirkéket, és ha útközben szekér, vagy más valaki közeledése szét nem riasztja őket, be is kísérik faluszéli háza udvarára. Itt elő se lehetne számlálni mindazokat a madárfogó készségeket és cseleket, miket a leleményes eszű, tapasztalt madarász kitalált.