Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

racka juh helyett is megszokták a birkát. Ma az állattenyésztés a mezőgazdálkodás szolgálatában áll, ez a megélhetés alapja. A pákászok is kapát, kaszát fogtak a kezükbe és földművelő napszámosokká lettek. A vizek ágyát szántogató gazda rá se gondol, hogy apái jószágtenyésztésből zsugorgatták össze a vagyont, s a napszámos ember is alig-alig hall róla, hogy elődei a „vizes világ" legtipikusabb foglalkozását, a rétészkedést űzték. A régi foglalkozásoknak maholnap még az emléke is végkép feledésbe merül. A következő lapokon nagy vonásokban ismertetem ezeket, ahogyan végső esztendeiket élő öregek vallomásaiból és a megmaradt tárgyi emlékekből elénk tűnnek. a. Réti pásztorkodás A régi híres Sárrét rideg, vagy másként szilajpásztorkodása volt ez. Az állattenyésztés alapját adó szilaj pásztorkodása volt ez. Az állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának, ezek őrzőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek világra, ott nőttek fel, ott is pusztultak el, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek. Úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak. Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket; maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra. A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dugványok és hínáros vizek felé vették az útjokat. A villás szarvú fehér marha csak vágóhídra való volt. Az ólba hiába próbálták bekötni; se nem evett, se nem ivott, csak bőgött és öklelődzött. Mikor eladásra szánták, a gazda többed-magával ment ki érte, és néhány szelíd tehén közé csapva tudták csak üggyel-bajjal vásárra terelni. De erre nem mindig volt szükség: sokszor ide jöttek érte a kereskedők. Német kupecek szedtek össze legtöbbet. Magyar cenzárjaikkal sorba járták a falusi gazdákat, és a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és más német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű, veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról. Ha mégis hizlalóba akarta fogatni valaki, akkor elszedette az agyarát, és orrába két-három karikát húzatott. De még így is ügyelni kellett rá, mert több olyan eset előfordult, hogy éjjel kibontotta az ólajtót, szétszedte az aklot, és reggelre csak a hűlt helyét találták. Az ilyen megkínzott disznó, ha elszabadulhatott, teljesen elvadult a rétben, még az embert is megtámadta. Voltak a rétnek különböző formájú szárazulatai, mint pl. a szélek felé emelkedő halmok, ezeknél alacsonyabb laponyagok és porongok, melyek már jól bent a mocsárban feküdtek, hosszan elnyúló porondok, gerincek, széles és egyik oldalukon lassan emelkedő, másik felől meredekebb hátak stb. Ilyeneken legelt a réti gulya gizgazos réti szénát, fodorgazt, sást, csetkákát, szittyát, nádfiókot, nádhegyet. Egyik legelőhelytől a másikig hasig érő vízben gázoltak. Ezeket a nádasban tört vízi utakat, melyeket annyira kitapostak, hogy a mocsár vize folyásnak indult rajtuk, rónának, ökörútnak, vagy gulyacsapásnak nevezték. - A konda a fertőket, posványokat, a kiszáradt nádasokat dúrta. Apró férgekkel, döggel, tojással, madárfiókákkal, gyökerekkel, gyékénytővel, kotorcával, böngyölével élt. - A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a