Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban

Máskor az történt, hogy Bucsa felől jött a baj. A gyarmati táltos, akivel többször megvívott, az ő gulyájára küldött valami rosszat. Egyik napról a másikra elbágyadt a jószág, nem legelt, csak lézengett a mezőn, botladozott, elfeküdt. Belefészkelt a haragból gonoszul küldött valamiféle rossz, osztán az beteggé tette. Búsult, bánkódott az öreg. Mondogatta a bojtároknak: „Tenni kell ez ellen, halljátok, mert egy fia tehén se marad előttünk''. A szeghalmi fiú leginkább egyhúron pendült vele. Ez már elértette, mire készül a számadója. Este távolacska az állástól, nagy tüzet rakott, de úgy hogy a füstéjét ne a gulyára hajtsa a szél. Amikor osztán mellé telepedtek, a fiú kihozta a kunyhóból a kerek réztáblát egy nagy hosszú szárcsonttal együtt. A sötétségből meg előkoporcolt az egyik kutya, mintha hívták volna. Egyenesen az öreg Kállai elé állt, osztán szimatolva, fülét hegyezve hallgatta mint dobolt, meg furcsa mondókáját gajdolta, valamiféle feneséges vénemberről, aki valami folyóból, vagy miből fekete éjszakának idején kijön, fészekaljnyi nyavalyát felrebbent. „Pondróféreg van a dögben, pondró - féreg nincsen ebben, ne légy abban, legyél ebben, hej, légy ebben, hej légy ebben!" Hej, hej kiáltozására elvakkantotta magát a kutya, az öreg meg hirtelen fejére húzott a nagy szárcsonttal, amelyikkel dobolt. Nem kellett rá többet ütni. Tűzbe vetették, abban elégették. Csapkodó, lihegő nagy lánggal égett a nád. Még több kévét löktek rá. Osztán temérdek sok hosszú, fekete madártoll szóródott fel a tűzből, vitte a szél a füsttel meg a parázsló nádbörlővel együtt. De egy darab tehén se pusztult el a gulyából. Pár nap alatt még az is megjovádzott, amelyik már teljességgel leesett a lábáról. A népi emlékezet több hasonló históriát őriz arról, miképpen igyekeztek a régi pásztorok elhárítani a nyájukat fenyegető vészt. A karcagi határban hallottam Demeter István juhásztól, aki 1868-ban született, hogy valamikor a nyolcvanas években az egyik makkodi tanyába majorosnak szegődött el Ecseg-pusztáról valami kiöregedett pásztor ember. - Annyiból állt a hivatala, hogy tett-vett, apró-cseprő munkát végzett, felügyelt a tanyára, meg ő tartott rendet a tanyabeli szolga legények közt. Táltoskinézetű, idővásott, darutollas vénember volt. Sokat dünnyögött magában. Csak akkor bökött szót, ha valami nem esett ínyére, vagy valamelyik fattyú hetvenkedett. Máskor szavát se lehetett venni. De ha nagyritkán kedve szottyant, végeszakadatlan mesékbe kezdett. Inkább ősszel, télen, amikor hamar beköszöntött az este, osztán futotta az időből. Olyan rémséges történeteket sorolt el, még a kurázsisabb legénynek is derogált, ha valamiért ki kellett menni a pusztai éjszakába. Mikor a tanyába jött, nem hozott oda egyebet egy foltos zsáknál. Egy bogrács volt benne meg egy kantárnélküli bőrös kulacs meg egy rovásfa meg ezeken kívül egy feneketlen csobándonga. Ez egyik felől bőrrel volt befenekelve, fa abroncssal rászorítva. Elmagyarázta, hogy még amikor ő kikerült Ecsegre, a számadója evvel a rovással vette át a ménesbeli lovakat. „Hát ez micsoda, János bátyám?" A fiúk a csobánmesterségre, mire, voltak kíváncsiak. „Ez hé, az én csikóm" - azt mondja. Csikőbőr volt ráfeszítve. Megütötte a tenyerével. „Halljátok, hogy nyerít, ha megveregetem!" „Nyargalni oszt tud-é?" „Jobban, mint ti. De hadd pihenjen, míg el nem jön az ideje!" Tréfálkoztak volna a fiúk, de ő meg se hallotta. Jól bekötötte a zsák száját, azután felakasztotta a szénatartó ágasára. Ott volt állandó helye. Különleges ember lévén, senki se nyúlt a holmijához. Valamelyik azt, bizonygatta, hogy némelykor éjféltájon a zsákban fel-felnyerít a csikaja. - Majd osztán nyár derekán valami vész ütötte fel a fejét. Számítóbb gazdák másfelé kezdték elhajtogatni a jószágaikat, hátha így elkerülhetnék a kárt. De az öreg János úgy tett, hogy „semerre egy tapodtat se, hadd maradjon a jószág a tanyán". - Egy este, már csak pislogó parázs maradt a kémény alatt, el akarták paráholni, de az öreg intett, hogy csak hagyják. „Azon járassátok az eszeteket, hogy ki ne dögöljék a jószág a tanyából" - azt mondja a legénynek. Két kocsis volt, meg egy tehenész, mellette egy surbankó fiú. „Üljetek le, hallgassatok, vagy haladjatok ki!" Inkább meghúzták magukat a padkákon. Elővette a bőrös csobánt, leült vele a tűz