Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 38. Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás

Bezzeg lett lárma, lótás-futás az előbbi csendesség után. Aki bírta lábbal és tüdővel, az a nyájért szaladt. A fehérnép tyúkot fogott, tüzet rakott. Városgazda uram csapot ütött a kántorkocsmából átgörgetett hasas hordóba. Közben kellő méltósággal szállingóztak befelé a nemes, nemzetes tanács tagjai. Főbíró uram roppant ésszel trónolt a karszékben. - Rovok olyan bírságot a szomszéd atyafiakra, késő ivadékuk is emlegeti majd! De hát nem tehetek róla, ha ennek is az én főbíróságom idején kellett megtörténni. Magukra vessenek! Engem a mi városunk érdeke kötelez. - Ugy van! - bólintottak a tanácsbeliek, s így nem történt semmi fennakadás. Minden simán ment a maga rendje-módja szerint, mint máskor is, fontos tanácsülések alkalmával. A jó bor folyt a csapon, a tyúkhús emelgette a fazékfedőt a tűzhelyen, a kemencéből húzgálták kifelé a tepsiket, a tanácsterem hosszú asztala is meg volt már terítve. Csak akkor tört ki a patália, amikor a határba szalasztott emberek nyáj nélkül, csüngő orral tértek vissza. - Hát a juhokat hol hagyták kendtek? - förmedt rájuk a főbíró. A szószóló szomorúan legyintett. - Elrepültek ... - sóhajtotta, mintha gyászesetet jelentene. Iszonyúan felgerjedt erre a főbíró. - Velem ne kukoricázzék kend, mert deresre húzatom! - Megkövetem főbíró uramat, de szakasztott úgy igaz, amint mondám. Mert amit az a gézengúz juhnyájnak mondott, és főbíró uram is annak látott, az bizony egy falkányi kövér gödénymadár volt. Szépecskén ődöngtek a zsombékosban. Juhnyájnak nyomát se leltük. Ha kettőbe hasit főbíró uram, akkor sincs ez másképpen. Mit határozott a hoppon maradt tanács? Erről már nem szól az emlékezet. A tyúkhúst igen csak elfogyasztották, alkalmasint megitták rá a bort is. De Csuba ezt a fonák áldomást már nem várta meg; még a vidámság tetőfokán eltávozott, egy sült tyúkkal a hóna alatt. Gondolhatjuk, hogy az elöljáróság nem doboltatta ki az esetet. Mégse maradt titokban. Mert nem hiába volt Csuhának a „magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága". Hamarosan ráébredtek a ványaiak, hogy tréfás kedvű emberek verselgetnek itt is, ott is a környékbeli falvakban. Hallották hírét Hogy mi történt Ványán? Ilyen se esik meg Minden ember fián. Ha nem hallottátok, Hát elmondom néktek. Ha nem én mondanám, Tán el se hinnétek. Gyermekkoromban az akkori öregek mesélgető téli estéken még emlegették a juhbehajtást és a vele kapcsolatos történeteket, s volt, aki végig tudta mondani a históriás verset. Tőlük hallottam, hogy egy vásári alkalommal a szeghalmi híres Széles csárda úgy megtelt vendéggel, hogy az ajtaját is kiemelték a sarkából, mert nem lehetett benyitni. Körhajas, fésűs öregek, darutollas legények, degesz bukszájú kupecek, ágrólszakadt hajcsárok békességes egyetértésben töltötték az időt, emelgetve az üveget. Szólt a duda, s a kótájára