Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 38. Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás
Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás A múlt század elején az egész Tiszántúlon ismert ember volt Csuba Ferke, az „imposztor". Kortársa, Etsedy Gábor uram azt írta róla „némely feljegyzései-"ben, hogy: „Békésen lakó, látó vak koldus volt. Nagy hangos torkú, úgy hogy a vásárokban, mikor énekelve kérte az alamizsnát, az egész vásár tudta, merre jár. Nagy család volt, 1817 körül halt meg. Különösen pénzásással sokakat rászedett". Sok rendbeli és szüntelen való csalárdságai miatt a hivatalos iratokban is gyakran említődött a neve. Túrkeve egyik régi jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy 1801-ben köröző levelet adtak ki róla, amely így szól: „Leírása békési születésű Csuba Ferencnek, aki már 12 esztendeje, mióta a népet azzal hitegeti, hogy ő tátus, és a földbe rejtett kincseket meglátja. Harmincnégy éves, református, feleséges, gyermekes, barna, szikár termetű; hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik, úgy beszél, annyival inkább, ha csalni akar. Azon rossz szemeit csodálatosan forgatja, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott járni." Sárrétudvari község egyik avas Kurrentáló Protocollumában is találtam egy róla szóló hirdetményt, 1807-es évszám alatt bejegyezve. Azt mondja: „Lakosainknak jó akarattal tudtokra adjuk, hogy helységünkben is megforduló s magát táltosnak, valamint sárkányokkal társalkodónak mondó Csuba Ferenc szavára ne hajtsanak, véle ne őgyelegjenek, szállásra bé ne fogadják, mert kinek miatta kára esik, magát okolja, senkin nem kereskedhet." A kurrentáló paksamétát faluról falura küldözgették, jegyzőkönyvbe másolták, körmölték a nótáriusok, dobra is ütötték a tartalmát. Az utcasarkokon „közhírré" kiáltatták a falu dobosával. Ámde ha alkonyatkor vagy vásári alkalom végeztével valamelyik faluszéli kis házikó ajtaján illendőképpen benyitott Csuba Ferke, elfelejtődött a hivatalos óvás. Mint szegény, látó vak koldusnak, szállást adtak neki. Majd pedig amikor táltosi mivoltában verselgetni kezdett, és csodálatos történésekről csendesen mesélt, begyűltek a szomszédok is, és lankadatlan érdeklődéssel hallgatták. És mert „nagyon tudta szóval" - bizony még „őgyelegni" is elindultak vele ki a határba, rétszéli halmokra, rétbeli szigetekre, egyik érpartról a másikra, elásott kincsek jeles helyeit keresgélve. Fodor Gergely bajomi nótárius az 1800-as évek elején jegyezte fel kéziratos könyvébe, hogy Csuba „eklézsia majorosa Gál Jánoshoz oda bemenvén, tejet kért tőle. Mit a kemence padkája mellett elébe egy székre letévén, azon hirtelenséggel a felét felvetette. így bekortyolgatva, ezen közben azt is mondotta, hogy míg a Szurdoki Porongot meg nem nézik, ő a fejét se tudja elhajtani. Éjtszaka Diós Andrással meg az által ellenben lakó szomszéddal négyen kimentek, és mutatta, itt van, itt ássanak, de akármint is, szólni nem kell. A gödörben már a földből előtetszék valamely edénynek kerek karimája. Félre az ásóval, azt mondja Diós András, kézzel bánjunk vele, mire le is hajolt, de már akkor semmit se lelt. Másnap is jártak kinn több helyeken is, a Demjén szállását is nézni. Gál Jánosnak magának mondotta, hogy meghitt cimborájával mely éjtszakán ide kijöjjenek, s meglesvén azon helyet, ahol hét nagy csődör táncol és kerengel, biztosan a kincset azon a helyen megtalálják. Harmadnap este felé pedig azt mondja Csuba, nékem tovább kell mennem még most Kardszagra Vajóékhoz, mert nékem oda mennem muszáj, de megtérek onnan. Egy kis rovás forma fát adott Gálnak, mely még most is megvagyon, de néki nem sokat érhet, mert érte máig se jött."
