Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 32. Szolgalegény hasa meg a vereshagyma

Mint hajdanában az öreg béres, aki a Sárrét kunsági szélén, egy óltanya előtt mondta volt el nekem a nótája történetét, ostorfonás közben. Két fej vereshagyma Van a szeredásba, Keserű magába. Huncut a gazda. Nem néz a napra, Csak a szép asszonyra. - Azért ez az én választott nótám, - magyarázta - mert egyszer éppen úgy történt az eset, ahogy ebben van. Mikor suttyókoromban elszegődtem, oszt legelsőbbet kiküldtek az ökrökkel szántani, csak két nagy fej vereshagymát, meg egy karéj kenyeret löktek a tarisznyámba, semmi egyebet. Alkalmasint az a tűzrevaló gazdasszony is tudta ezt a nótát. Nesze neked Mikii fattyú, vesd ki a degeszt, - gondoltam. Csakhogy nem a sakter faragott ám engem! Hogy hagymán is eléljek. No csak osztán, este behajtottam az ökröket. A tarisznyát pediglen a két fej vereshagymával meg a madárlátta pilissel, oda akasztottam az ajtókilincsre. Búcsút vettem én a kapufélfától, oszt beálltam másik gazdához. Ahol nem háborgattak a giliszták. - Mert úgy volt az, hogy a nagyvérű gazda szeretőket tartott. A felesége meg a férficselédségen töltötte bosszúját. Csak a fakanalat főzte a levesbe. Bezzeg, vágta is a legényeket a gatyamadzag, mert nem lökött hájat a derekuk. - Hanem osztán volt egy fajin béreslegény, Labonc Ferke. Azt mondja egyszer a többieknek, amint éjszakának idején ott dombéroznak az ólban: Nézzétek csak, te! Megszámolhatjátok az oldalbordám. Még három hét az esztendő, de ha kitöltőm, karóra kerül az irhám. Volt egy korosabb béres, Csikós Miska bátyánk. Szálas, darab ember. Ez meg azt mondja erre: Na te, nehogy megdögöljetek éhei, fordítok én ezen a fonák világon. Ferke, add ide a gatyád, oszt a többivel ne törődjetek! Hát hittek neki. Majd csinál valami babonát. Mert biztos, hogy volt ő néki valamilyen tudománya. Úgy jártak még abban az időben csak. Télen is. Két gatyában. Alól a fehér, felül pediglen a zsíros tőgyfagatya. Ezt adta oda Ferke. Miska bátyánk meg a hóna alá gyűrte, rajta a bunda, avval kifordult az ajtón. Hol járt, hol nem járt? Elég az hozzá, hogy reggel mán ott nyújtózkodott a padkán. A szénatartó oldalánál. Azt mondja Ferkének: Te fiú, ha netán fehércseléd kérdi, mért jársz pőregatyáson, mondjad néki, hogy tudhatná azt maga. Osztán a jobbik eszed meg vedd elő. - Kutya egy ember volt ez a Miska bátyánk! Nem hiába szorult el az akasztói tanyából is. Ki tudná, hogy csinálta. Húsokat főzött, mint a két öklöm, ilyen cubákokat. Váltig hivácskoltak a cimborák. Menjek vissza, van mán jó koszt. Hát csak egyétek, - mondom. Ferke, az csak töltötte az esztendőket, egyhuzomban. Hanem, hiába verték hasuk alá az ennivalót, a többi csak elszéledt. Mert beléesett mán a szú az olyan házba, oszt takaros ember húzódik onnét. - Volt mán nékem. Kenyerem, szalonnám. Háromszor is öltünk egy télen. Mint máma némelyik lakodalomban, annyi volt a nép ilyenkor. De jöttek azok a dologra is. Kaszálás, nyomtatás, tengeritörés. Mikor mi adódott. Ura volt annak atyafi, szomszéd, utcabeli. Amelyiktől csak telhetett. Hívás nélkül. Oszt ez volt a fizetség: disznótor, szüret, mi. Meg fuvar, amelyiknek nem volt lova, szekere. Máma? Még a halott felett is órabért virrasztana mán a mai nép! Ez a baj. így volt, amikor még bőven volt szalonna. Az időt jól élt a szolgalegény. Hasa se korgott, fakószekér se nyikorgott. Bárha a vereshagymáról is maradt nóta.