Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 29. Tulok Balogh a Morgóban

Tulok Balogh a Morgóban A régi élet emlékei után firtatva, sejtelmes történeteket hallottam Tulok Balogh Mártonról. Pusztai karámok szélenyhében vénséges pásztorok csodálatosan szőtték-fonták köréje a históriát. Némelyik karcagi öreg kun is emlékezik még rá. Afféle ágrólszakadt vén dudás volt, valamikor a hatvanas-hetvenes esztendőkben. Hóna alatt bűvös szavú kecskebőr dudájával, széltébe-hosszába barangolta a „három földet": a kerek Kunságot, a sárréti nádasok közeit meg a szabadhajdúk határát. Bardócz Pál hortobágyi öreg kospásztortól is hallottam felőle egy furcsa történetet. Egyszer a Borzugban, a Nyugszom csárda tájékán, valamilyen szoboszlai gazda hatökrös szekere mellett baktatott el. Odakiált néki a béres: „Üljék fel kend, bátyám!" Az meg azt mondja; „Csak a dudámat teszem fel, hé: ne cipeljem tovább". De mihelyt fellökte a sarogjába, rögtön megállt a hat ökör. Nem segített azon se ostor, se villa, nem bírták a szekeret meg se moccantani. „No ládd-é, - azt mondja az öreg Balogh - hát még hajómagam is felkuporodtam volna!" Azt beszélik, sokszor a forgószéllel vitette magát. Belelépett csak s mintha fédères ülésen kocsikázna. A vén Orbán András juhász szerint arra indult mindétig, amerre ócska szűrjét lebbentette a kósza pusztai szél. A Morgóba is így jutott el egyszer. Híres csárda volt ez valaha, Karcag város szélén. Ma is áll még a háromszáz esztendős kun ház, de már körülnőtte a város. Még akkor szél gyalulta a féloldalát. Éjszakának idején toppant be a vén Tulok Balogh. Mihály-nap utáni komisz szél verte a fodrot a Morgó melletti tóra. - Kinn a fuvarosom, - monda - itatja lovait. Csárda előtt a kút, le-fel járt a veder, dőlt a víz a vályúba, de kocsis, ló, szekér nem volt sehol. Amint Perge Pista elkáromkodta magát ez ördöngös tünemény láttán, úgy farba rúgta valami láthatatlan paripa, hogy holtáig viselte patája nyomát. így tehát nem annyira zeneművészete révén híresedett el Tulok Balogh Márton, hanem még inkább, mert roppant tudománya volt néki. De a kíváncsiskodást mindig elütötte a dudaszóval. Belefújt a dudájába s ilyenkor csak a köszvényes maradt ülve. Aki legény, rögtön kőtára illesztette lábát. Perge Pista is kirúgta maga alól a széket, hiába vereslett gatyáján a vérfolt. - Hej, bátyám, törjék el a lova lába, mért veret rá patkót! Járják a komák is, kancsók is! Egymásnak hajtott fejjel körbe-karikába ölelkeztek a legények. De vénsége dacára Tulok Balogh Márton járta jómaga is. Felakasztotta mesébe illő dudáját a gerendába s úgy fújta az a szebbnél szebb nótát tovább, magától. Szedte egyiket a másik után. Sárga csizmám, sej van nékem, Menyecske szerető kell nékem. A csaplár meg a híres lányok alig győzték járni a pincét, egymásnak szaladtak a gádorban. „Nótát a talpamra, üveget a számba, még a madzagom is letáncolom máma! - így a fattyúk, míg telt a szöszből. De mikor már ott tartott a duda, hogy Percekutor, komiszáros, csendbiztos, Nem leszek én egyiknél se bennkosztos, - bizony akkor már meglankadt a leghegyesebb legény is. Csak a vén Tulok Balogh Márton kurjongatott: