Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 27. Régi híres sárréti csárdák

Régi híres sárréti csárdák Éltes öregek, ha szájukra veszik a múlt idők viselt dolgait, az apáiktól hallott történeteket, sokszor emlegetik a régi híres-neves csárdákat. Ezek körül zajlottak le a valamikori magyar népi élet érdekes epizódjai. Ennek hírmondói azonban egyre fogynak! Örökítsük meg hát emléküket ezen néhány rövid sorban. Mondják, hogy hajdan leghírhedtebb volt ezen a tájon a Karcag határbeli Ágota - csárda. A néphagyomány szerint apácakolostor romjaiból épült s az elpusztult zárda utolsó fejedelemasszonyának nevéről nevezték el. Két vármegye, Jásznagykunszolnok és Hajdú határán állt; a régi Pest - Debrecen-i út mellett, ahol a Hortobágy folyása a Sárrétjébe vész. Regék maradtak róla. Emlékezetes a Samarja, Kismarja mellett, meg a Kaba-Derecske közötti úton, Hajdú és Bihar határán levő Aranyos. A rét szélére épült a b.-nagybajomi Kondoros, hol nem egy betyár nevelkedett, a bakonszegi Sándor-csárda, melyben Rózsa Sándor szeretett mulatozni; a beretyószentmártoni Hámszárító, mely onnét kapta a nevét, hogy a benn idogáló utasok sokszor arra jöttek ki, hogy szekerük rúdjára vannak teregetve a hámok, mintha szárítanák, - lovaikkal pedig ki tudná hol vágtat azóta a betyár! De a B.-újfalu és Derecske közötti Darucsárda is tudott hírnevet szerezni magának. Három vármegye, Jásznagykunszolnok, Bihar és Békés összeérő határánál, hova Hajdú sincs messze, állott hajdanában az Elvesztem-csárda, kb. a Csuka halom és a Töviskesér tájékán. Ki tudná ma már, hogy mi van ezen névben elrejtve! Amolyan vályog vagy vertfalu, nádtetejes pusztai házak voltak ezek. Nagy, tágas szoba szolgált ivóhelységül, másik kisebbikben lakott a csárdás, egy benyílóban pedig a megháló vendégek tértek nyugovóra, tarkadunyhás ágyak várták itt őket. Téli időben széles padkájú, hatalmas sárkemence melegítette be az ivót, melynek közepén két, három súlyos tölgyfa asztal nyújtózkodott végig, mellettük hosszú lócák ülőhelyül. Szokás volt az asztalt és lócát úgy készíteni, hogy lábai földbe áshatok legyenek, nehogy felborogassák a duhaj módra mulató legények, vagy egymáshoz ne verjék, ha elszámolni valójuk akadt. Földes volt a csárda, nem pedig pádimentumos. Az ivó egyik sarkát a lécből készült kármentő foglalta el, oda rakta be üvegjeit, törékeny holmiját a csárdás s maga is behúzódott, mikor jobbnak látta. A csárda mellé hosszú istállót építettek és hatalmas szalmatetejű szint, úgy nevezett állást, ahova a szekerekkel álltak be a csúnya időben. Utonjárók pihenőhelyéül építették a csárdákat. Virágzásuk idején még nem szelték keresztül-kasul az országot a vasutak s ha valaki útra szánta magát, nem kis vállalkozás volt az. Dédapáink az ország legtávolabbi részébe is tengelyen, vagyis szekéren rázatták magukat. Eladott jószágaikat csordába verve, lábon terelték a hajdúk, hajcsárok. Bécsig, meg tovább, mert többnyire német kupecek szedték össze őket. De az utak sem ilyenek voltak hajdan, mint most. Az emmitt-amott rájuk szánt jobbágyi robot munka annyit ért csak! - legtöbbet törődött velük az idő: a nyár kiszárította, az ősz eláztatta, a tél meg jókora rögöket fagyasztott rájuk. Az akkor még szabályozatlan folyóktól gyakorta elöntött területeken pedig valóban úttalan utak voltak. így a Sárréten is, a Berettyó és a Körösök mocsarai között, hova többször elért a Tisza áradása is. A községek jobbára csolnakon közlekedtek egymással. A mocsárszéli utakat kotuból hányták és esőzések idején hasig járt beléjük a ló, agyig a kerék és csak háromszoros erővel lehetett vontatni a járművet. Száraz nyarakon pedig ha gondatlan utasok tüzet raktak mellettük, kigyulladtak és a kojtolva, füstölögve égő utat meg sem lehetett közelíteni. De eleget mond róluk az