Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 26. Nádi betyárok

Ezek közül főképpen a Tirimpót kedvelték. Nádas közt volt, bele süppedve a réti földbe s a margitai erdő is közel esett hozzá. Lehetett körülötte lappangani. Innen izengetett haza László Bandi. O ugyanis bajomi fiú volt s így inkább a Hajdúság, Nagykunság tájain jeleskedett. Onnan hozogatták a hírét, akik jártukban-keltükben arra vetődtek. A híres Haj laticsárdától is elég lovat elhoztak. Szolnok alatt állott ez, a Tisza vezsenyi kanyarulatánál. Már csak a híre van, vasúti őrház épült a helyére. A múlt század közepén Pápai Mihály volt benne a csapláros. Szomorú vég méretett rá; családjával együtt meggyilkolták a betyárok, 1859-ben áldozócsütörtökre virradóan. Balladát is költöttek erről a véres esetről. László András késő öregségében, otthon Bajomban, sokszor énekelte: Jaj de széles, jaj de hosszú az az út, Amelyiken kilenc betyár elindult, Amelyiken kilenc betyár elindult, Pápainé udvarába befordult. Pápainé adjon Isten jóestét! Adjon Isten kilenc betyár, szerencsét! Pápainé ne kívánjon szerencsét, Még ma éjjel kés járja át a szívét ... A hosszú ballada mindenik szereplőjét ismerte László András. Kaszakovácsot is, aki keresztkomája volt Pápainak s aki a maga mellé vett betyárokkal a gyilkosságot kitervelte és végrehajtotta. Pápait, feleségét, két eladólányát, a csárdában megszállt kunszentmártoni kovácsot, ennek fiát és segédjét szúrták le. A csárdás kétéves kislányát és ennél is kisebbidős fiát, akik Kaszakovács keresztgyerekei voltak, életben hagyták. Megmenekült a kemencébe bújt szolgáló is. Ez ismerte fel a tetteseket és vallott rájuk. Hanem az Ágota-csárda is nagy betyárnevelő intézet volt ám! Kívánni se lehetett volna már csárdásnak jobb helyet! Karcag és Nádudvar között, a régi Pest-Debreceni országút mellett, pont Jásznagykunszolnok és Hajdú határán állott, ahol a Hortobágy folyás a Sárrétjébe vész s ahova Bihar és Békés vármegyék se esnek messzire. Gazdag utas is akadt, a szorongatott betyár is tudott merre menekülni. Rejtekhelyeivel, titkos kijárataival ez utóbbiaknak kedvezett. A pénzes vendégnek tán még kijárat se kellett! Néhány évvel ezelőtt, amikor lebontották a több százados épületet, hatalmas pincéjében harminc emberi csontvázat találtak elásva. Hírhedt csárda volt ezelőtt a b.-szentmártoni Hámszárító. Itt aztán egy pillanatig se lehetett szekeret őrizetlenül hagyni! Mert máskülönben a bent iddogáló vendégek arra jöttek ki, hogy a rúdra van teregetve a hám, mintha szárítanák, a lovak meg nincsenek sehol sem. Elsőbbet nem vitték azokat nagyon messzire! A Sárrét utolsó csendbiztosa, Osváth Pál írja, hogy (talán valamikor a múlt század hatvanas éveiben) egy vásári kereskedő szekereit vasárnap, fényes délben fosztották ki Szentmárton főutcáján, de egy szál tanú se akadt, aki tudott volna róla. Egyszer meg a Csáky-féle vad gulyából hajtottak marhákat holmi akasztófavirágok. Úgy elküszködtek, kínlódtak a tereléssel, hogy rajok virradt, mire Szentmártonba értek és a Berettyón keresztül zürték-zavarták a rideg marhákat. Ezt se látta szentmártoni ember! - Na, de volt ez így másutt is! Bajom mezőváros piacterén el is tudott veszni a tehén, a hazatérő csordából!