Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 25. Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása

melynek úgy sem lehet parancsolni -nem említem is, de nem hallgathatom el a' pásztorok gondatlansága s' a' pásztor nélkül őgyelgő marhák gazdái engedetlensége által okozott pusztításokat, - nem a' lakosoknak azon példás büntetést érdemlő visszaéléseket, mely szerént a' töltéseket tulajdon mellesleg céljaik elérése végett önként elvágni, a' vízágyat pedig áltjárók, ganéj, kender, s' más egyéb vízfolyás akadályai belehányásával eltölteni, keskenyíteni nem irtóznak."

6 De az is kiviláglik az írásokból, hogy egyes hatóságok sem nagyon törték magukat az ügy előbbvitelében. Különösen a kunok húzódoztak.

7 Hiába volt azonban minden fenekedés! 1866-ban a Berettyó vizét már nem a Sárrét medencéjében kígyózó sekélyes meder vitte tovább, hanem Bakonszegtől ásott és Szeghalomnál a Sebes-Körösbe torkolló csatorna. Sokat jelentett ez! Az erek eltünedeztek egymás után; néhánynak kiépített medre ma is szállít valamelyes vizet ősszel, tavasszal, de a többinek már csak temetődő ágya van, vagy a neve él csupán, senki sem tudja, hol, merre folyt. A vértelen nagy mocsár elpusztult hamarosan. Más lett a táj képe (s vele együtt az ember lelki, szellemi arculata is). Ma már csak hiányos rajzát lehetne adni az ezelőtti világnak, de még így se lenne érdektelen, mert az ártéri peremek és szigetek településeinek keletkezését, fejlődésüknek körülményeit világítaná meg. Az alábbiakban - miként szűkre szabott keretünk megengedi: nagy vonásokbantekintsük át e sárréti község (hajdan mezőváros) határának régi vízrajzát, nem hagyva figyelmen kívül azt sem, hogyan helyezkedett el az ember e domináns földrajzi tényező nyújtotta lehetőségek között. Munkánkban a felszíni alakulatok, domborzatok jelölte úton haladhatunk, jórészt a gondviselésből kiesett régi városi jegyzőkönyv-töredékek és azon néhány öreg ember szavai után, akik apáik elbeszélésére emlékezve, vagy a gyermekkoruk idejéből tudnak még mondani valamit. 1. A határ nagyobb vizei A határ kiterjedése a történelmi idők folyamán többször változott. A Bajoni család itteni várának távolabbi megyékben is voltak tartozékai, nemcsak környéki falvakat birtokolt. A község hortobágyi részesedésének emléke még mindig elevenen él. Zaámi pusztáját 1659ben zálogosította el Debrecennek, az így kapott pénzből fizette ki a töröktől rávetett sarcot, majd végképp elveszítette. A szomszédos helységekkel való határvillongásnak szintén leljük nyomát. Az érhajlások, folyásmedrek elég jó határjelölők voltak, de annál többet perlekedtek az árterek víznyomta kis határhalmai és a csupán csak eskü alatt vallott rétbeli határvonalak miatt. E vitás területeket Úr-földjének, Isten-földjének hívták, legeltetett rajta boldog, boldogtalan, s itt vertek agyon legtöbb pásztort. Vizsgálódásunk teréül a 10.656 kat. hold mai határt jelöljük ki. Leghosszabb vízere a Kalló, mely Esztárnál szakadt ki a Berettyóból, és Konyár, Derecske, Földes, Sáp, Dancsháza alatt kanyarogva jutott ide, ahol több helyen határt alkotott. Másik nagyobb ér, mit a bajomiak Berettyónak is mondottak, Újfalu és Bakonszeg között ágazott ki a Berettyóból s Tordát, Rabét, Dancsházát érintve lépett határunkra. A Berettyó tekergős medre kb. ott húzódott, ahol ma a község déli határát jelölő Ó-Berettyó-csatorna van. Parttalan medre annyira a rétbe veszett, hogy Bakonszegtől Bucsáig csupán sejteni lehetett, hol van; nem nőtt benne sok nád. E három nagyobb vízmedret a már teljes számban össze nem gyűjthető erek sokasága bogozta egybe. Az utánuk való nyomozás munkáját még 6 Lásd 5. jcgyzclpontol! 7 Lásd 5. jcgyzclpontol!