Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 23. Ekével a vizek közt

Ostorosom ül Sarkadon, Szűre Vásárhelyen vagyon, Semmi sincsen ki egészen, Magam se vagyok még készen. A szigetszántók a bibic-ekét ismerték. Voltaképpen faeke volt ez, amelynek a talpára papucsszerűen laposvasat húztak, s ezzel hasította a barázdát, vagy helyesebben mondva: csak karcolta. Erre az ekére céloz a korabeli találós versike: Sűrű erdőn nevekedtem, Amíg házadhoz vetődtem, Ótán vas papucsot vettem, Falvadat úgy kerülgettem. Biharban, meg a Sárrét békés részein a bíbic-eke egy másik fajtáját, a szamárhátú ekét is használták a hatvanas évekig, sőt még azután is. Egy feljegyzés azt mondja róla, hogy „ez egy rettentő szerszám, melyet puha földön hat ökör húz. Fara tizennyolc hüvelyk szélességű, laposvasa lehető legterjedtebb. Kormány deszkája egyenes s az eke farától még legalább hat hüvelykre kiljebb áll. Három hüvelyknél mélyebben nem jár, rendesen két hüvelyk mélyen szántanak, fennyedén pedig egy hüvelykre." De ilványos, kötöttebb talajon bizony hat ökörrel se boldogultak. Általában a kétszeri szántás volt szokásban: takarás után ugarnak, ősszel pedig mag alá. Rétes, mocsaras vidéken búzából keveset vetettek. Ritkán találta az idő, mert este, reggel nagy köd járt, és megcsapta a rozsda. A kétszeres, a kétszerbúza vagyis fele búza, fele rozs - inkább bevált. A kettő közül valamelyiknek kedvezett az időjárás. Az árpa és a tengeri is fontos termék volt s méginkább a köles. Ez utóbbinak nagy szerep jutott a táplálkozásban, az asszonyok sokféleképpen felhasználták konyhai műveleteikben. A kásamalmokban hántolták. A dinnyéről se feledkezzünk el. Úgy vetették, mint a búzát: marokkal szórták a szántásba. Kapáláskor ritkították ki. Vékányi nagyságú finom dinnyék termettek. A vetés munkáját a boronálás fejezte be. A tövisborona volt használatos. Kökény vagy galagonya vesszőből készítették. A boronának való kökényt a Nagykunságban hagyományos szokás szerint a szántóföld mezsgyéjén termesztették. Ezért szólt így a kunsági legény nótája: Sűrű kökény a mezsgyébe, Vájjon hol háljak estére? Ott, hol puha ágyat vetnek, Ahol meg is ölelgetnek. Amikor meg elérkezett az aratás - vagy amint akkor mondták: a takarás - ideje, ezt a fontos és nehéz munkát is kísérte egy népi rigmus, amit sárréti öregektől többször hallottam gyerekkoromban: Megérett a búza, megszakadt gyökere, Vedd az üllőt, kaszád kalapáld élesre, Korcodat se sajnáld kötni szorosabbra, Mert lefogy a csípőd: Péter-Pál a gazda.