Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek

Igazán jól csak a régi, bolyongó táltosok ismerték a földeket! No, ők aztán sokat és szépeket tudtak róla beszélni! Megmondták pontosan, ettől-attól hány lépésnyire érdemes földnek vetni az ásót; mit kell mondani, míg a halmot balra megkerülik; hogy érheti el az ember vízmentében a part jeles helyét, s több effélét jól megmagyaráztak. Am sok minden feledésbe merült már abból, amit ők hirdettek! Hiába hevert ennyi sok kincs a Sárrétje halmaiban a lápi, nádi ember egyre szegényebb lett. Az indzsellérek addig ásatták a kanálisokat, addig hányatták a partokat, gátakat, amíg mind egy cseppig elvették tőle igazi gazdagságát: a vizet. A lefolyó vadvizekkel elúszott a hal, a szárazon pusztuló nádasokból elköltözött a madár. A falu ajkán megszületett a szólásmondás: „Pákász, üres tarisznyában kaparász!" Sőt a kárörvendők rigmust is faragtak: Halász, csíkász és madarász, Pákász, vadász: éhenkórász. No, de bevégzem már hosszúra nyúlt mondókámat! így élt a valamikori sárréti náderdők népe; ilyen bajjal, ilyen kedvvel, ilyen hittel. Ilyen híre maradt. 32. ábra. Finta Sándor: Utazás a Kunságban