Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek

De vannak olyan kincsek is, melyek valamilyen titokzatos módon kerültek a földbe. Az ilyeneket többnyire boszorkányok őrzik. Hosszúháttól le Zódonynak vezet egy út. Ezen az úton van egy olyan hely a Hármashídon erről, ahol Szt. György éjszakáján tizenkét órától egyig nem lehet elmenni se szekérrel, se gyalog. Valami megállítja az utast és nem engedi tovább, míg az idő le nem telik. Nem tud az ember lépni, nem fordul a kerék. Olyan pénz van ott, amit a boszorkányok őriznek. Hogy mi haszon háramlik ebből rajok? - az ember el sem képzelheti. Aki ilyen helyen nem vigyáz, hamar megjárhatja, mint a szeghalmi juhászbojtár. Legeltetvén a nyájat, a számadóval felmentek egy halom tetejére. „Na, fiam - így szól a számadó - régi öregektől hallottam, hogy ebben is pénz van." Valami kis rongydarab volt a halom tetején. „Ni - azt mondja a tudatlan bojtár -, milyen nagy szél fú, osztán ezt még se viszi el!" Avval belerúgott, még mielőtt a számadó rákiálthatott volna. Azóta térdben nem hajlik a lába. Nem igazi rongy volt az! Azért volt ott, hogy a pénzt ki nem áshassák. Ilyesvalami lehet az a sötét csomó is, ami minden éjszaka ott lapul a bárándi Kincseshalom tetején. A bajomi rétben van egy terebélyes halom: a Nagygazos. Ezelőtt nem olyan volt, mint most, hanem egészen belepte a giz-gaz, szamártövis, ragadófű, bojtorján és más efféle, körülötte pedig vizek, nádasok terültek el. Egy régi juhásznak, akit csak Kuriburi ragadványnéven emlegetnek, ide fiadzott a pulija. Mikor előjött, bojtorjánnal összekócolt szőre között egy aranyat lelt Kuriburi. Egy éjszaka aztán harmadmagával így ment el a halomra, kereskedni. A kutyakaparás helyén ásni kezdtek. Ástak, ástak szorgalmasan. A közeli bokorban pedig ott pipázott egy ember és figyelte őket. Észre sem vették, míg meg nem szólalt. „Vigyázzanak - azt mondja - mert agyonüti kendteket a malomkő!" Egy nagy malomkő csakugyan ott forgott fölöttük a levegőben, az öreg Kuriburi még jól bele is vágta a fejét, amint hirtelen felegyenesedett. Ha ástak, a malomkő lejjebb jött, ha behányták a gödröt, eltűnt. „Ne fáradozzanak bátyám - folytatá a pipázó ember - nem lehet ezt a pénzt kiásni. Én már csak tudom, mert számtalanszor próbáltam. Boszorkányok keze van benne." Azért egyik-másik embernek csak volt szerencséje. A hagyomány szerint egy emlegetett nevű főbíró is talált pénzből vásárolta a sok földet. A tordai táltos megmondta neki (egy köcsög jó aludttejért), hogy az Óberettyó mellett melyik kis porongban van a pénz. Igaz, hogy ült rajta egy nagy göndörszőrű fekete kutya, de bátorította a táltos, hogy avval egy csöppet se törődjön, hanem álljon meg a porong hajlásánál, nézzen a szemébe, és háromszor kiáltson rá: vakk, vakk, vakk! Megijedt-e a kutya a főbíró ugatásától, avagy megértette? - elég az hozzá, hogy sarkon fordult és elkullogott, le a Berettyónak. A főbíró pedig gyorsan kiásta a pénzt, mert csak addig lehetett, míg a kutya helye meleg volt. Olyan eset is fordult elő, hogy ősz ember mutatta meg a kincset. Egy püspökladányi gulyást is ilyen szerencse ért régen. Történt egyszer, hogy a Pereskút közelében levő halomnál hálatta a gulyát. Szép holdvilág volt. A bojtárok elhajították magukat egyik erre, másik arra, és horkoltak a zöld füvön, a gulyás pedig botjára támaszkodva álldogált. Pontosan éjfélkor egy elhanyagolt külsejű öreg, ősz ember jött elő a halom túlsó oldaláról. Egyenesen a gulyáshoz ment és csendesen így szólt: „Látom fiam, hogy jólelkű ember vagy, tedd meg hát velem azt a szívességet, vezessél oda a kúthoz, és mosdassál meg, fésüljél meg." A gulyás csak ásítozott, nyújtózkodott, mintha igen elnehezítette volna az álom. Az ősz ember azonban tudta, hogy mire gondol. „Ne félj tőlem fiam - monda - nincs énbennem tetű, csak már régen nem mosdottam, régen nem fésülködtem." Megsajnálta a gulyás, mivel