Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 22. Jeles helyek

Jeles helyek Hát ezek milyenek voltak? Olyanok, amiket az ott forgolódó rosszak miatt ajánlatos volt elkerülni. Aki ottankörül settenkedett, annak már oda lehetett mondani: „Hallja kend, csörög a kend körme!" Más ember jókedvéből még a tájára se ment. Említem már, a pásztorokról szóltomban, hogy a Berettyó egyik szigete, a nádassal övezett Ördögsziget is hírben állott ezelőtt. Sőt abban áll ma is. Nem tudhatni, miért, de kedvelt gyülőhelye volt a környékbeli boszorkányoknak. Azt mondják, egyrészt talán azért, mert határon, Bihar-Békés szélén van. Tudott dolog, hogy mesgyén, határon, útszélen közlekednek a rosszak. - Az öreg Labonc, aki pásztor volt, azt beszélte, hogy ő egyszer járt ezen a szigeten. Valami jószág után kasmatolt. Fényes nappal, amint keresztülment rajta, hát észre veszi, hogy úgy a közepetáján sűrű köd ül a földön, nagy-nagy darab helyen. De másutt sehol. Megállt, úgy csodálkozott rajta. Nem lehetett abba bele látni egy arasznyira se. Egyszercsak nagy jajgatás hallatszott, azután meg kacarászás, röhögés támadt. Benn a ködben. Kevés időre elhallgattak, azután újfent kezdték. Fehércselédek visongattak, férfiak kurjantottak. Egyszer daloltak, másszor nyögtek. Mondta az öreg Labonc, hogy amint ott dévánkozik, hogy merre menjen már, hát egyszer csak a sűrű fehér ködből jobbról-balról levizelték. Majd meg elkezdték górálni, olyasmivel, aminek a nevét nem írhatom le ide. Persze szaladásnak eredt, de még egy mérföldre is hullott utána a csúnyaság. Ecseg pusztán van egy kis laponyag, Bucsán is van egy másik, amattól vagy jó másfél kmnyire. Köztük kanyargott egy Berettyóba folyó kis ér, az Ágér. Ennek a partján valamikor nagy ócska zsombék akoljok volt az öreg Laboncéknak. Ez is amolyan mezsgyés hely, Békés meg Jásznagykunszolnok közt. Ki is szemelték a boszorkányok! Egy éjszaka különös víg kedvük kerekedett az ecsegi laponyagon. A gulya lenn hált akkor a Májvásban. Az öreg Labonc (még mint fiatal bojtár) Kisújszállásról jött valami lánytól és nem ment odáig, hanem befeküdt a kunyhóba. Egyedül volt. Majd egyszer nagy muzsikaszóra ébredt. Kitekintvén, látta a holdvilágnál, hogy a boszorkányok átugráltak az ecsegi laponyagról a bucsaira, onnan meg vissza. De háttal ugrottak, a maguk módján, nem úgy mint a rendes ember. A közbe eső akol falán meg mindannyiszor jókat rúgtak. Mikor felvirradt, ott volt az akol szanaszét rugdosva. Másnap éjjel a kunyhó csúcsát kezdték rúgkapálni. Hanem az öreg számadó kibabrált velük! Botot ütött a kunyhó oldalába s erre meg a kunyhó hegyére gatyamadzagot feszített ki. Ebbe aztán mindig beleakadt a bokájok és a földre püffentek. El is ment a kedvük hamar! Komádiban beszélte egy öreg rétész, hogy neki is volt esete ilyen muzsikáló boszorkányokkal. Kinn aludván az irázi rétben, éjféltájon nagy zenebonára ébredt. A nádasból hozta a szél. Nagy ricsaj, hujogatás, zeneszó. Sejteni lehetett, hogy még táncolnak is. Lakodalom a rétben! ... - gondolta. Ez nem lehet jó lakodalom. De nem az az ember volt, aki hamar ijedezik, sőt inkább szerette a dolgok mibenlétét megtapasztalni. Kis ideig forgatta fejében a gondolatokat, azután merészen odakurjantott a láthatatlan mulatozóknak: „Hő, a mindeneteket, nekem is juttassatok egy szép menyecskét, hadd forduljak vele!" Micsoda! Azon vette észre, hogy már javában táncol is egy nagy fehércseléddel. Táncoltak, táncoltak ... De majd kiszakadt a két karja, s úgy érezte, hogy mindjárt összerogyik. Abbahagyta volna már a csárdást, de nem lehetett. Végül a földhöz vágta a táncosát. Hát akkor látja, hogy a saját csolnakjával táncolt.