Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 19. Javasok a Nagysárréten

amiket pedig némelyikük nem közvetlen megfigyelés, hanem csak hallomás után ismerhet. A katolikus gyógyítást esetleg elbeszélik a betegek az érdeklődőnek, de emerről hallgatnak. Részint attól tartva, hogy „sötételméjű babonásoknak" mondják és kicsúfolják őket, részint pedig vallják a hiedelmet: „Nem jó elmondani, mert még nem régen történt". - Mezei Zsófia sárrétudvari javasasszony mostanában is gyógyított a beteg köpetének (papírban való) elégetése és a hamu kiszórása által. A kelést „Ördög végen fokadj ki ..." kezdetű igével igyekezett elmulasztani. „Víz közé, föld közé, kő közé ..." küldte a betegséget. Szerepen Barna Imréné ma is dobol a rostával és fúvással is gyógyít, talán csak kisgyermekeket. A szájába, mellére és a köldökére fú a betegnek. K.S. Mile Sándorné is gyógyít rostával és megkerüléssel.

7 Babonákról azonban kellő óvatossággal sem lehet hiánytalan adatot szerezni, csak elszólások tájékoztatnak róla. A fiatalok házassági ügyeibe ma is nagy kedvvel avatkoznak. Nem egyszer „kikotyogják a kotló alól a csirkét". Ha megcsappant is pácienseik száma, azért többnyire ismerik a falujokbeli családokat: vagy az öregje, vagy a legfiatalabbja került már egyszer-egyszer a kezükre. „Eső-bukó gyereknek történik baja, oszt na nézze kend." Amúgy is figyelik az embereket, kiváltképpen a szemük előtt felnövekvő nemzedéket. Testük minden porcikáját megintefintélik s amikor eljön az ideje, indokolják ítéletüket: egymáshoz való-e a fiú és a lány. Előfordul, hogy a szülők titokban tárgyalnak is velük erről a témáról. Ezelőtt gyakori volt az ilyen eset. A kanbábák nem szószátyárkodtak, nem vertek hírt a betegeikről. Bizonyosan ez a fő oka, hogy működésüknek semmi hírét se találtam a jegyzőkönyvekben A régebbiekről csak szájhagyomány és az emlékezet beszél. Többfelé élnek még a Sárréten és a Nagykunságban olyan idős emberek, akik az öreg Hódast ismerték. Azért hívták így, mert félholdformájú folt vagy forradás húzódott végig a bal arcán, állától a füléig. De ő maga is azt vallotta, ha valaki kíváncsiskodott, hogy ez a neve. Valamikor a hetvenes években a Körös nádasában: a tordai meg a kóti rétben lakott. Amikor hatalmas rétségeink emez utolsó fészkei is kiszáradtak, egy ványai, majd pedig a gyarmati földre költözködött. Tulajdonképpen azonban nem lakott sehol sem, mert mindig úton volt. Bajom, Derecske, Újfalu, Kornádi, Szeghalom, Karcag, Madaras, Püspökladány meg a többi környékbeli helyek vásárjait járta. A sokadalomból kivált különleges alakja. Nagy, görbe, sovány ember volt. Bocskorban, bokáig érő bekötött gatyaszárban járt, meg télen is szalmakalapban, aminek lófarokból szép vékony álladzót font. Nagy gyékény szeredás lógott a szűrje alatt, telve mindenfajta gyógy fűvel, üveges orvossággal, tülökben tartott porral és írral. Ezeket árulta. De nemcsak árulta az orvosságot, hanem gyógyított is. Számtalanszor megtörtént, hogy elhívták a vásárból valamelyik beteghez. Erre egyébkor is adott alkalmat. Mindenik faluban akadt olyan jó ismerőse, akinél vásár előtt vagy után egy-egy napot eltöltött. Némelyek táltosnak vélték, a tájékozottabbak szerint azonban amolyan rétes ember volt, szüntelen kinn élt, földön-füvön aludt és megálmodta, melyik fű miről jó. Bajomi nádvágók egyszer melegedtek is kunyhójában. Gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban. Az öreg Somogyi Antal becslése szerint köblös földet megkaphatott volna értük. Bajomban a nagygazda Szalayakhoz kapott be. Az udvar hátulján állott a nagy tüzelős ól, alacsony, de olyan tágas, akár a szérű. Annak a padkáján tanyázott napestig. Télen itt volt a legmelegebb. Nyáron a leghűvösebb. Itatás után már gyülekezett a tized fiatalsága, az öreg „Hódas bátyánk" hírére. „Úgy jöttek a fattyúk egymás sarkán, mint most a moziba." 7 E két szerepi javasasszonyt Dr. Törő István tisztiorvos úr ajánlotta figyelembe, adatot is szolgáltatván róluk, amiért ezúton is köszönetet mondok.