Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 18. Veszettorvosok a Nagysárréten

mindig magával vitt, ha hívták valahová. Még a házbeliek sem nézhették meg soha, hogy mit tartalmaz ez a zsebbe való kis katuja, olyan ügyesen rejtegette. Talán valahol az udvaron, színben, ólban vagy a házban lehetett elföldelve. Minthogy a családban megszakadt a tudomány, halála után se akadtak rá. De nem is igen keresték, gondolván: ki tudja, mi követné azt, aki megtalálná! Talán még a 70-es évek elején történt, hogy az emlékezetes nevű bajomi főbíró, Darabos, hívatta udvarába az öreg Bagosit. Borjú nagyságú, harapós ebei voltak a főbírónak, de az öreget idegen létére is úgy állották körül, mint a bárányok. Pedig a szolgafattyúk tréfából még uszították is őket: nézzük, megfognak-e! Akármerre járt, nem ugatta meg a leghamisabb kutya sem. A legvadabb is elment véle, ha hívta. Az akasztói kasznár (mert gyógyítása végett ott is járt nemegyszer) egy alkalommal ezt találta mondani: „Kelmédnek adom ezt az ebet, ha elcsalja". Gyönyörű nagy fehér komondor volt. „Na, gyere, Hattyú!" - szólt oda neki elmenőben az öreg Bagosi, s az hozzádörzsölőzve szépen kullogott utána. Elvitte. - Ez a kasznár sokat firtatta az öreg tudományát, pedig rá-ráfizetett. „Hallja, kelmed - azt mondja egy másik alkalommal - sokért nem adnám ezt a hátaslovamat, de kelmed a gazdája rögtön, ha rám tudja uszítani a kutyámat." „Kapd meg, te!" - kiáltott az öreg legott s bizony a hűséges kutya végighasította a gazdája nadrágját, még a bőrét is cseszte a foga. Erre már kifakadt a kasznár: „Ördög kend, nem ember!" - Szeghalmon a vén Petri kevélykedett. „Az én udvaromba jönne be, az én két kutyámtól!" Bemegy az - bizonygatták. „Ha meg nem szabnák, azt mondanám: van valami a begyében!" Majd esett, hogy lóvétel ürügye alatt csakugyan elment. Rontott is a kapura a két hatalmas rideg eb. De, amikor betette a lábát a kapun, majd nyakuk tört, úgy hányták magukat kifelé a kerítés tetején. Színüket se látták azon nap. „Miféle ember volt ez?" - káromkodott a vén Petri. A fejét csóválta csak, amikor megmondták neki. Az öreget hiába próbálták megleckéztetni, nem vallott. Hogyan és mivel gyógyít, nem árulta el. Némelyek azt mondták, hogy füvekből csinálta az orvosságot. Porrá törte és úgy hintette az állat eledelére. Mások szerint vérből készítette a gyógyszert, és nem por volt az, hanem kenőcs, amit a beteg állat szájába kent. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy oltóanyaggal dolgozott, mert kis üveget és tűt láttak nála. Sohasem gyógyított emberi szem előtt. Mikor egyszer a földesi kondához hívták, elküldte a pásztorokat jó messzire egy érhajlásba. Mert nem használ a gyógyítás, ha nézik vagy meglesik! Embereket gyógyított-e veszettség ellen? - nem emlékeznek rá. Egy asszony ijedtségről kért tőle valami szert. Az utcasarkon egy nagy kutya ugrott neki, nem harapta meg, csak majdnem elbuktatta. Az öreg Bagosi kis fekete gyalogszéket rántott ki az ágy alól. „Ülj le, lányom" - mondta. A tékából meg pár decis zöld üveget vett elő, valami ízetlen folyadék volt benne. „Idd ki ezt egy hajtókára. Dühödt volt az a kutya, bajod lenne miatta." - Kutyától ijedt meg egy gyerek is. Ennek meg port adott. Zsarátra szórva a füstjéből hármat-négyet kellett szippantani. Most D. S. a Sárrét veszettorvosa. Egyik békésmegyei nagyközségünkben lakik. Gazda ember. Már a dédapja is orvos volt. Tudományáról sok mendemonda kering közszájon, de ő maga nem beszél róla. Úgy gyógyít ő is, mint elődei: szemtanú nélkül. Beszéltem olyan juhásszal, akinek a nyája közé tört a veszett kutya, és több birkát összemart. Kivitték a karámhoz az öreg állatorvost, de az csak ennyit mondott szép csendesen: „Hívják át D-t." Avval faképnél hagyta őket. Tanácsát azonban megfogadták, és így a birkák meggyógyultak. - Uradalmakba is mindenüvé D-t hívják. Egyik helyen az Ökröket marta meg a veszett kutya. A sebzett jószágokat behajtatta a hodályba, ő is bement és behúzta maga után az ajtót.