Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 16. Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban

Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban A Sárrét pásztori állattartása nem volt olyan nagyméretű, mint a néprajzi szakirodalomban többször szóba jövő szomszédos Nagykunságé és a Hortobágyé. Ebben is érvényesült az arány, ami az ottani óriási határú parasztvárosok és az itteni kishatárú falvak között van. Számításba kell még vennünk, hogy bár a Kunság is rétes terület volt, tekintélyes hányada a Sárrétbe esett s a Hortobágyot is tarkázták a kiöntések, a nádasok, de a Sárrétnek meg éppen ez volt a földrajzi jellege. Csak a vizek közeit meg a mocsári szigeteket használhatták legelőül. Az állattartás azonban itt is épp olyan fontos szerepet játszott a népi gazdálkodásban, mint az említett helyeken. Néprajzi jelentősége sem kevesebb. Ezt azonban méltóképpen felmérni ma már alig lehet. Mert ennek a réti pásztorkodásnak a maga korában nem akadt leírója, tárgyi és szellemi javainak összegyűjtője, a 60-as évek mocsárlecsapolása pedig letűntette életterét. Feloszlottak a réti gulyák, a réti nyájak, s a réti pásztorok esztendeje örökre kitelt. Ma már csak a fiak és unokák szájából hallunk róluk megkopott híreket. E réti pásztorkodás legutolsó időszakának téli szállásairól, telelőiről szólok az alábbi sorokban. Forrásaim a községi jegyzőkönyvek, valamint a sárréti pásztor és rétjáró pákász családok öregjei által őrzött hagyomány és az öregek visszaemlékezései. Utóbbiak, melyeket 1920-1925 közt jegyeztem fel, az 1840-es évekig, tehát napjainktól mintegy száz esztendővel előbbi időkre nyúlnak vissza. Ha nem is adnak feleletet minden részletkérdésre, a pásztorszállás lényegét elénk tárják s látjuk belőlük, hogy a réti pásztorkodás az ősi magyar pásztorkultúra jellegzetes sajátságait tarthatta életben.

1 Adataink szerint a réti gulyában inkább csak a legmódosabb gazdáknak voltak jószágaik, innen tejhaszonra nem számítottak, nem is fejték ezeket a teheneket, csak egynéhányat a pásztorok. A szaporulatáért tartották, abból pénzeltek. Évről-évre eladásra került a mustrája. Jártak a kupecek, a cenzárok, és annyi marhát összevásároltak a környékbeli határokon, hogy egész gulya kitelt belőle. Úttalan úton, vízen-sáron hógatták a hajcsárok, akik tudtak bánni a szilaj állatokkal. Úgy mondják az öregek, hogy innen Karcagnak hajtották s úgy terelték tovább a pesti úton. A gulyabeli tehén kint ellett a réten, ott nőtt fel a borjú. Mert a réti gulyának valóban a rét volt az otthona, téli időben se verték szét, bárhogy is havazott, csikorgott. Szanaszét a náderdők közt szárazulatok domborodtak ki a réti vízből: nádszegte kerek porongok, laponyagok, hosszanti girincek és gorondok. De nedvesebb esztendőben bizony elmerült némelyik. Nagyobbak voltak a kemény szigetek és a hosszú ormágyok, ezekre ilyenkor sem ült rá az áradás. Néhol óldalok és partok nyúltak be a nádrengetegbe, olyan szeszélyesen kanyarogva, mint ahogyan kanyarog a szárazon a folyó. A rétbehalt erek partjai voltak ezek. Ilyeneken járt a gulya. Hasig érő vízben lábalt egyiktől a másikig, rónát vagy gulyacsapást, ökörutat, gulyarést törve a nádasban. Nagy réti legelő volt a pásztorhagyományban sokszor emlegetett Keménysziget. Szerep alatt feküdt, a rétben parttalanul folydogáló Berettyónál. Ott találták közel hozzá a Nagyvésszeg-szigetjét. Innen vezetett keresztül az öreg Berettyón a hosszú Vésszegrónája, át az Ördögszigetre. Jó réti széna termett itt. De megette a rideg marha a hajlásokban nőtt gizgazt, fodorsást, szittyót, csetkákát is. Majd tovább vitt a pásztorok útja a kiterjedt ] L. még Szűcs Sándor: A nagysárréli juhászai (Debreceni Szemle, 1937.) és A Nagysárrét régi disznólarlása (uo. 1940.) A Kunság réti pászlorkodásáról Györffy István: Nagykunsági krónika (Karcag, 1922.). Kunsági és középtiszai községekből tartalmaz ide vonatkozó adatokat Tálasi István: Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből (Ncpr. Ért. 1942.) című tanulmánya. A hajdúsági tclcltctésröl részletesen ír Balogh István: A jószág tclcllctése Debrecen környékén (Debrecen, 1938.). A Sárréthez hasonló területről Morvay Péter: Az Ecscdi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélcte. (Ethn., 1940.)