Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása
Szűcs Sándor önéletírása 1 Bihamagybajomban születtem a század elején, 1903. október 23-án egy faluszéli nagyportán álló fehér falú, nádfedeles hosszú és széles házban, amelyik az idén tölti be 214. esztendejét. Édesanyám szülőháza ez. A múltban az ő elődeinek a tulajdona volt. Történetéhez tartozik, hogy az 1848-49-es szabadságharc bukása után egy ideig itt rejtőzködött Sárossy Gyula, az Aranytrombita szerzője. Gyermekkoromban hallottam az öregektől, hogy egy éjszaka vezette ide Török József, akkori református pap. Amikor egy másik éjszaka tovább ment a bujdosók útján, ezt a két sort találták rejtekhelye ajtajára írva: „E háznak gazdáját az Isten megáldja, bujdosó Sárossy ezt szívből kívánja". Ma is ebben a régi házban lakom a feleségemmel. Sohase is vágytam elköltözni innen. Sokszor gondolok rá, hogy több mint évszázada eltűnt már az a sárréti zúgó nádas, ahol a templomi időt megért nádja, szedre termett, s az idelátszó Törökhalmi ótemetőben talán még a csontjuk is elporladt azoknak a szorgos nádalóknak, akik vágták, de tolókaszájuk, jégpatkójuk még meg van a padláson. Mert még ma is olyan ez a padlás, mint valamelyik kis múzeum. Pedig sok-sok tárgyat elvittem már innen, igazi múzeumokba. Kisgyermek koromban sokszor és nagy kíváncsisággal kutatgattam a pókhálós, poros ócskaságok, elfeledett nevű, lommá lett tárgyak, eszközök, szerszámok között. Az egyik szarufára akasztva - emlékszem -, rozsdás bilincs lógott, amely meg-megcsörrent betyárjárásos éjszakákon. A porta nagyobb része szőlős- és gyümölcsöskert. Az volt már születésem előtt is. Édesapám telepítette olyan elgondolással, hogy családja ne legyen gyümölcs nélkül még télen sem. Az elrakott szőlő, alma, körte elegendő volt a májusi cseresznye éréséig. A dió és mogyoró el sem fogyott. Persze a szakértelemmel kiválogatott, oltogatott fák, nemes fajú szőlőtőkék nagyon megritkultak azóta. A virágzó bokrok és fák ágai azonban most is behajolnak a nyitott ablakon. S téli időben, a kertben kiakasztott odúk madarai meg-megkocogtatják az üveget. Éppen úgy, mint gyermekkoromban. Árnyas, lombos volt az utcánk is. Két oldalról összehajló, vastagtörzsű, nagy akácfák vontak fölé sátort végestelen-végig. Mikoriban még nem a hivatal, hanem maga a lakosság nevezte el a falu utcáit, úgy hívták, hogy Zöldfa utca. Mikor táblát szegeztek a sarokra, akkor lett belőle Petőfi utca. Ez a névváltoztatás megnyugtató még a néprajzos számára is. Bár az éltesebb bajomiak ma is a régi néven ismerik. Pedig az akácfa már nincs meg. Kiöregedett. Sokáig sajnáltam a lombos, nagy fákat, amelyek árnyékot adtak a rekkenő nyarakon, mintha együtt éreznének az emberrel. Vígasztal, hogy a felszabadulást követő fejlődés, lámpatartó villanyoszlopokat állított a helyükre. És hát bizony, nemcsak a fák, de olykor ezek is együtt éreznek az emberrel. Elődeim kisbirtokos parasztok voltak. Idők során többször igyekeztek kitörni ebből, a múltban nehéz és mostoha életsorsból. Egy-egy tanult ember: jegyző, ügyvéd, pap került ki a famíliából. Különös azonban, hogy ezek utódok nélkül haltak el. Családunkban sokan voltak rövid életűek. Magas kort kevesen értek el. Ma már csak unokabátyám, testvérhúgom és én, mi hárman vagyunk élő tagjai. Családunk múltjáról és egyik-másik tagjáról sok érdekes, a korra is jellemző történetet hallottam gyermekkoromban. Ezek a történetek szájhagyományként éltek a család, meg a rokonság körében, meg a bajomi öregek emlékezetében. Annak idején érdeklődéssel hallgattam ezeket, elsősorban azért, mert a népi 1 A Jászkunság szerkesztői, olvasói nevében baráti és munkatársi jókívánságokkal köszöntjük Szűcs Sándort 70-ik születése napján.
