Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 11. A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten

vadvizek, mocsarak szabályozására, lecsapolására irányuló törekvéseket fogadta; igénytelen, de nehéznek nem mondható megélhetését féltette tőle. S a primitív mocsárlakó ember, kinek életformája e topográfiai viszonyokból fejlődött, el sem tudta képzelni a helyzetét megváltozott miliőben. A itteni községek együttérzésének adott hangot Püspökladány, midőn 1736-ban feliratban foglalt panasszal fordult a Kamarához, mivel Debrecen városa a Hortobágy folyó átadását elrekesztette tőlük.

6 Pedig felesleges volt az efféle gátépítések miatti aggodalmaskodás, mert a később megindult és rendszeresnek tervezett lecsapolási munkálatok is nehezen váltak a Sárréti-mocsár ártalmára. A nádközi élethez szokott sárrétiek azonban az elkövetkezendő mocsárpusztulás halálmadarait látták bennük. A hatóságok és az egymás után megalakuló vízszabályozó társulatok kitartó munkájának lassanként elkövetkezett a várt eredménye. A Berettyót 1865-ben elzárták a Sárréttől, és 1866-ban Szeghalomnál a Sebes-Körösbe vezették.

7 Ez volt a nagy Sárréti-mocsáron az első érvágás, mely elvonta tőle éltető elemét; száradásnak indult, a szigetek körül nagyobbodott a kaszáló, egyre több terület került eke alá. A rit mindinkább szűkebb térre szorult, s idők folyamán teljesen eltűnt, lépések alatt dübögő kotús területek és mélyükből előkerülő nádbördők vagy nádböndök maradtak utána. Ahol hajdan veszélyes lápok felett gyékényt, nádat lengetett a szél, ott most nagy határú búzatáblák hullámzanak. A megváltozott topográfiai viszonyok megváltoztatták a lakosság életmódját is: a halász, csíkász, madarász szegény emberből földművelő napszámos lett. A sárréti ember azt mondja arra, aki meghalt: kirántották alóla a gyíkínyt. Ilyenformán járt az ő gyíkínyező házi ipara is; a mocsár vize lefolyt, elpárolgott, a gyékény kiveszett, - a szövő pedig itt maradt. Nagyon furcsa szerszám ez az olyan sárrétiek szemében, akik csak annyit tudnak róla, hogy mire használták, mert azért szerszám a szerszám, hogy használják, ha másként nem lehet, hát valami célszerűséget kell csinálni belőle. Márpedig a szövő sokkal több hasznot hajtott a vizes világban és ígért a megváltozott viszonyok között is, mintsem érdemes lett volna nagymultú részeiből vadonatúj malacól ajtófelet meg miegymást remekelni. A mezei munkás kora tavasztól késő őszig a szabad természet ölén él, a földdel bajlódik, a jószággal vesződik, télen azonban, mikor házba, tűz mellé szorít az idő, dolog nélkül marad. Ha nincs dolog, nincs kenyér. Ezért aztán, ha karácsonyi nagyotalvással biztatja is magát a sárréti ember a nehéz munka idején, mégsem aludhatja át a telet medve módjára; a serényebbje erre az időre is kerít magának vígeznivalót, - agyon is unná magát, ha nem lelne. így árvult szűk körben űzött téli foglalkozássá Sárréten a hajdan jelentős gyékényszövő, kosárkötő házi ipar. Nyersanyaga kipusztult a vidékről, de a feldolgozás mestersége nem merült feledésbe, megőrizte a firól-fira szálló hagyomány és a régi szövő. Gyékényért eljártak oda, ahol terem, mert még így is kifizette a vele való fáradozást. A sárréti járás mai területén mindenkor Biharnagybajom volt a gyékényipar központja,

8 jelenben pedig szinte egyedüli helye. Itt őrizték meg legjobban e házi ipar régi vonatkozásait és mikéntjét. Fényes Elek feljegyzi róla, hogy gyékénnyel nagy kereskedést űz. Ez még 185l-re vonatkozik, amikor a község - akkor mezőváros - 18.373 hold határából 13.776 hold csak nádat és gyékényt termett.

9 A hagyomány azt tartja, hogy hajdan két császárnak szőtte a gyékényt - ez emlékezet megőrizte mondásnak a Sárréten ma már senki sem tudja a magyarázatát. Olyan ez, mint valami emlékkő, melyről az idő letörölte az írást. Talán arra 6 Debr. vár. Levéltár. 7 Borovszky Samu: Id. mű 236. 1. 8 Osváth Pál: Id, műve 510. 1. - Dr. Borovszky Samu: Id. mû 236. I. 9 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pesten, 1851. I. k. 72. 1.