Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Dankó Éva: Emlékezés az utolsó tanúra
hihette, hogy írói, publikációs tevékenységét odahaza még inkább folytathatja, mint az egyetemen, ahol megélhetési gondok korlátozták. Lebeghetett előtte valamiféle Bessenyeiféle példa is: a félreeső birtokára gazdálkodni visszavonult nagy földi, Bessenyei György, a holtáig dolgozó-író visszavonult életmódja. Elképzeléseiből sok minden valóra is vált. Nemcsak a gazdaságot szedte úgy-ahogy rendbe, hanem sokat gyűjtött, kutatott és írt ezekben az években (1939-1943). Mondhatni, hogy ezek voltak élete legtermékenyebb évei. Innen, Biharnagybajomból ápolta korábbi ismeretségeit és épített ki újabbakat, és vált szinte észrevétlenül a „fényes szelek nemzedékét" közvetlenül megelőző nagy nemzedék, a népi írók nemzedékének egyik sajátosan egyéni alakjává. Ebben a sajátosan egyéni alakzatban sajnálatosan megérlelődtek nemkívánatos motívumok is: magánosság, társtalanság, elszigeteltség. Ezekből a sajnálatos, végeredményében tényleges meghasonláshoz vezető motívumokból a rendszerváltást követő idő aktivizáló ereje, közéleti hatása sem tudta végérvényesen kiragadni. Sőt, miután egyszerre minden volt és lett minden a falusi, a megyei, a demokratikus közéletben, hogy országra szóló példát adott a Sárréti Népfőiskola megszervezésével, működésével a paraszti művelődésre, hogy példátlan gazdagsággal osztotta szét alkotókedvét, műveltségét, ismereteit, nevelőerejét, tapasztalnia kellett, hogy közéletünk torzulásaival párhuzamosan mindinkább mellőzik, szolgálataira nem számítanak, terveit, célkitűzéseit nem támogatják. Az ezerkilencszázötvenes évek elején arra döbbent rá, hogy veszélyes helyzetbe került, hogy „nem tartozik senkihez, semmihez", hogy a menedéket adó otthon, a kis gazdaság is veszendőbe megy, hogy változtatni kell életmódján, hogy kénytelen elhagyni Bajomot, az ősi házat. Ezért vállalta el 1952-ben a karcagi múzeum vezetését, és lett múzeumigazgató, hivatalos néprajzkutató. Azonban ezt is úgy oldotta meg, hogy nem hagyja el Bajomot, az édesanyját, Zsuzsikát, az otthoni gondokat-bajokat, hanem vállalja a mindennapi bejárást Karcagra. Tíz éven át naponta négy órakor kelt, átszállással, Püspökladányban, három óra alatt ért be a harminchat kilométerre lévő Karcagra, hogy öt órakor távozzon és egy újabb átszállással este nyolc óra felé érjen haza. Kíméletlen, nehéz évtized volt ez Szűcs Sándor életében, de mégis jó arra, hogy rövid átmeneti némaság, hallgatás után újra megszólaljon. Rövid írásai, karcolatok, históriák egyre-másra jelentek meg a karcagi, szolnoki, túrkevei újságokban, múzeumi kiadványokban és komponálta őket előbb füzetekbe, majd pedig önálló kötetekbe. Köteteit sorra a Magvető Kiadó jelentette meg, jelezve azt is, hogy a kiadói közvélemény is, minden szakmai siker, elismerés vagy éppen vita ellenére is írónak, szépírónak, elbeszélőnek, a régi „vizes világ", a Sárrét, a Háromföld krónikásának tudta, számította. Szűcs Sándor mint múzeumigazgató a muzeológia területén is maradandót alkotott. Mit sem törődve a kezdeti méltatlanságokkal, a Györffy István által indított karcagi múzeumot, mely a második világháborúban szinte teljesen megsemmisült, valósággal újjá szervezte. Nagyszerű tárgygyűjtést végzett, a karcagi, a nagykunsági, a sárrétszéli népéletre jellemző, sokszor nemcsak a népművészet körébe vágó, hanem a népélet mindennapjairól is bőségesen tájékoztató tárgyakból híressé vált kiállításokat rendezett. Munkássága végül is elismerést eredményezett. Nemcsak Szolnok megye muzeológusai, népművelői, írói közt szerzett magának megbecsült nevet, hanem országos hírnévre is tett szert. Hírnevének mit sem ártottak azok a bíráló észrevételek, kifogások, amelyek az új utakat járó magyar néprajztudomány tehetséges és türelmetlen, főleg olyan fiatal tagjai részéről érték, akiknek legjobb akaratuk ellenére nem volt sajátjuk sem az a hagyományos népi kultúra, amiről Szűcs Sándor beszélt, sem pedig az a nyelv és művészi kifejezési mód, amivel Szűcs Sándor
