Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra

A sárkány a sárréti nép hiedelmében A sárkány nem tartozik a sárréti néphit emlegetett alakjai közé. Úgy is mondhatnánk, hogy ma már nem szerepel. Nem így ezelőtt! A régi feljegyzésekből kitetszőleg s a legöregebb emberek babonás históriái szerint gyakran megjelent és hozzáillő cselekedeteivel foglalkoztatta a falvaink népét. Alkalmasint a két Sárrét pusztulásával költözött el erről a vidékről. 1. A múlt évszázad derekán még virágjában volt a Nagysárrét, BiharnagybajomDévaványa-Karcag-Füzesgyarmat közt, úgyszintén a Kissárrét is Kornádi és Csökmő és környékén. E két nagy összefüggő lapályt az öreg Berettyó és a Körös vize, meg a Tisza árja tartotta uralma alatt. Lápjait, végeláthatatlan náderdőit a pákász bújta, szárazulatain a rétipásztor barangolt. Falubeli ember csak a széleit ismerte. De még a 70-es években is voltak nádasaink, melyeket a falusi ember útja elkerült, s amik életében tartották jó ideig a réthez fűződő hagyományokat. Minden adatunk megegyezik abban, hogy ez a hatalmas mocsárvilág volt a sárkányok tanyája. Csupán Nagyrábé község tanácsa mondott némileg ellent, 1829-ben. Több lakos panaszára körülményes vizsgálatot tartott, hajóba szállva még a nádvágó és a gyékénytermelő helyeket is végigszemlélte s az így szerzett tapasztalatai alapján kihirdette, hogy „senki hazudozásának ne hidjenek, Varjúfij új falusi dezentortól, sem senkitől tejet ki ne küldözgessenek, se tüzet ne rakjanak, mert a mi rétünkben sárkány nem lakik". - Lakott azonban egyebütt. Szerepi földön a két Kárászos közé eső egyik halom is ezért volt nevezetes. Bajomban a vén Demjén János, aki valamikor szilaj gulyásbojtár volt a rétben, beszélgette ezelőtt, hogy kútformájú nagy lyuk tátongott ennek oldalán és abban lakott a sárkány. Sohasem merészkedtek odáig, csak a Pocosról leskelődtek némelykor egy nagy odvas bodzafa lombjai közül. A lyuk szája körül szétszórtan lerágott csontok hevertek, mert a sárkány a gulyákat és méneseket dézsmálta, a szegény pásztorember kárára lakmározott. Mikor jóllakott, kifeküdt a holdvilágra. Akkora volt, hogy körülérte a halmot, a farkát meg becsapta a nádasba. Nappal nem bújt elő. Tudni való, hogy a nap melegét nem állja, a fénye pedig szúrja a szemét. A hűvöst szereti, mert a vére amúgy is forró, megfőne benne a tojás. E halom tájékán kanyarodott el a Gyarmat - Karcag közti vízi út Ladánynak vezető ága. Bajomi Szabó Gábor, a hatvanas esztendők nagytapasztalatú vízi fuvarosa számtalanszor végighajókázott rajta. Télidőn, mikor a hajócsapások beálltak, a fűtött kemence padkáján tanyázó szomszédoknak emlegette azt is, hogy elégszer hallotta a halombeli sárkány bőgését. Sőt egy éjszaka, történetesen a karcagi vásárra igyekezvén, látta is. Úgy szökött a magasba, mint a szivárvány, csakhogy veres színű volt. Farkával nagy zörgést csapva tördelte a nádast. Alig mutatkozott meg, hirtelenséggel beborult az ég s olyan orkán kerekedett, hogy ő a Kiritón egy pásztorkunyhóba szorult és csak virradatkor indulhatott tovább, mikorra elült az idő. - Ilyen lyukban fészkelt a sárkánykígyó a füzesgyarmati Cséfa-pusztán is. Nyolcvan esztendőn felül lévő Békési Sándor gyermekkorából emlékszik rá, hogy ásóval, lapáttal mentek ki az emberek, még Szeghalomról is, és egy kis halmot egészen belehánytak ebbe az odúba. De nem értek célt vele, mert azután meg a Kátasarokban, a Korhányhalom tetején bújt ki a sárkány. Azt mondták, olyan feje volt, mint a lónak, csak ötször-hatszorta hosszabb. Még sörénye is volt s úgy hányta-vetette jobbra, balra. Sokan féltek tőle. A Cséfán járt emberek megölt kakast akasztottak ki a falu szélén egy fára. - Valahol az Aklos körül is tudtak