Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

magyarok voltak, mint az ezer éve itt lakók. Azt mondták, hogy az orvostudományhoz mindenki másnál jobban értenek, s az ezer év óta magyarok nem is konyítanak hozzá. Ezek a maguk csinálta doktorok az egészséges magyar irodalomról azt kiabálták, hogy súlyos beteg és elkezdték gyógyítani. Gyógyításuk eredményeképpen odajutott az irodalom, hogy csakugyan ráillett a súlyos beteg diagnózis. Olyan súlyosan megbetegedett, vére annyira elmérgeződött, hogy a XX. század nagy véradói: Ady Endre, Juhász Gyula és Móricz Zsigmond a saját vérük hullása árán sem tudták meggyógyítani. Nem tudta Szabó Dezső sem, akinek nem folyt el még minden vére, de már nincs eszköz, amelyen a maga vérét az irodalom ereibe átömleszthetné. De itt vannak most köztünk az új, nagy véradók: Németh László, Veres Péter és Sinka István, akik eddigi munkájukkal bizonyították be, hogy minden vérüket, egész magyar életüket áldozzák a nagybeteg gyógyulásáért. S vajon miért jönnek Debrecenbe Németh László és társai? Mert itt találják a legegészségesebb táplálékot a magyar vér számára, s mert Debrecen maga is véradó. Véradó Méliusz Péter és Csokonai Vitéz Mihály óta. Véradó az Árpádok korával egyező magyar lelke és ma élő országos nevű írói révén. Szükséges, hogy a népi irodalom képviselői és Debrecen minél sűrűbb időközökben találkozzanak egymással. Szükséges azért, hogy a beteg magyar szellemi élet minél előbb meggyógyulhasson. De szükséges azért is, mert a kontár doktorok még most is töltögetik ereibe az idegen mérget, és ezt csak közös erővel tudjuk megakadályozni. (...) (Kézirat - DM) Részletek Sz. Kun Bélának a Csokonai Kör választmányához 1943. július 16-án írt leveléből Én ugyan évekkel ezelőtt lemondtam az elnöki tisztségről, kifejezve azt az óhajtásomat, hogy a választmányban azonban, amelynek egy emberöltőnél hosszabb ideje tagja vagyok, szeretnék bennmaradni. Ez a lemondásom mind ez ideig nem intéztetett el. Nem azért mondtam le, mintha a Csokonai Körhöz őszinte szívvel nem ragaszkodnám, hanem azért, mert néhány évi alelnökségcm alatt azt tapasztaltam, hogy nincs semmi tennivalóm. A kör vezetésében nem várt rám feladat, a szakosztály vezetésében pedig semmit sem tehettem, mert nem volt titkárom. Feladat nélküli tisztséget betölteni csupán a cím megtartásáért nem tartottam helyénvalónak. (...) Pap Károly igen tisztelt barátom közölte velem, hogy az elnökségtől visszavonhatatlanul megválni szándékszik. Szegény Oláh Gábor halála óta a másik alelnöki ál523