Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

dag és széles határterülete: a művészet, folklór, esztétika és művészettörténet. Erről tanúskodnak ekkortájt megjelentetett nagyszámú cikkei és tanulmányai és két évre terjedő tanulmányútja, melyet főként esztétikai és művészettörténeti tanulmányai kiegészítése és elmélyítése végett állami ösztöndíjjal Olaszországban és Németországban tett. De miközben látóhatárát ilyeténképpen igyekszik tágítani, kutatásai körét összébbvonja, végül egyetlen mezőre korlátozza, a XIX. század irodalmára. Úgy jár cl, mint a jó orvos, aki idejét és erejét egyetlen szerv tanulmányozására fordítja ugyan, de mialatt ezt teszi, az emberi szervezet egészét sem téveszti szem elől, mert jól tudja, hogy a rész titkaiba csak úgy hatolhat be, ha az egész törvényszerűségeit is jól ismeri. Első nagyobb művei: Tóth Ede élete és művei, és Kölcsey Ferenc, ezen a mezőn ért kalászok, s a budapesti egyetemen is ennek a tárgykörnek lesz később magántanára. Az sem véletlen, hogy első előadása Debrecenben Kölcseyről szól, s mikor a főiskolában 1908. március 12-én régi szép szokás szerint széket kell foglalnia, Kölcsey Nemzeti hagyományok c. dolgozatáról értekezik. Hű maradt ehhez a korszakhoz Debrecenben is, s értékes tanulmányainak nagy tömege azt bizonyítja, hogy ennek a szövevényes és kavargó kornak alig van irodalmunkban alaposabb és mélyebbre ható ismerője, mint ő. E mellett a protestáns kor és Debrecen irodalma keltette fel különösebben megelevenítő és lelkes érdeklődését, az írók közül pedig Tóth Edén és Kölcscyn kívül Arany János és Horváth István. Róluk szólnak legterjedelmesebb könyvei és cikkei: Arany János magyar irodalomtörténete, Egy ismeretlen Arany-vers, Arany széptani jegyzetei, Adalékok Arany debreceni diákságához, Horváth István, az irodalomtörténet-író, Horváth István Magyar irodalomtörténete stb., hogy csak a legfőbbeket említsük. Egyikükmásikuk hézagpótló mű, mely nélkül a magyar irodalomtörténet-írás búvára ma már nehezebben boldogul. Pap Károlynak, az írónak és tanárnak közelébe két úton juthatunk: lélekből fakadó kálvinizmusán és izzó haza- és fajszeretetén át. Ez a két tulajdonsága vet alakjára vonzó fényt, és magyarázza írói cs tanári munkásságát. Ez a kulcsa annak a manapság már - sajnos - mindinkább halványulni kezdő komolyságnak, mellyel Pap Károly irodalmunknak még kevésbé értékes darabjaihoz is nyúl, s ez forrósítja át hangját, ha a tanári katedrán vagy az előadói asztal mellett írókról és művészekről beszél. Neki a magyar irodalom minden vonatkozásában, melységeiben és magasságaiban egyaránt, mint egykor Kazinczynak, „szent ügy", amelyhez csak megoldott sarukkal szabad közeledni. Ezért inkább kedvérc való a részletekkel vesződő alaposság, mint a nagyvonalúság álarcában jelentkező felszíncsség. Az újságírós könnyűségnek sohasem volt barátja. Ezen az úton haladva természetesen könnyen sodródhatik az ember útvesztőbe, de ettől megóvta őt veleszületett és a világirodalom remekein csiszolt ízlése és ítélete, mely mindig meg tudta különböztetni a gyémántot a kavicstól. Ezek a tulajdonságai és nem lankadó munkakedve csakhamar fellendítették a társadalmi létrán arra a helyre, amelyet megérdemelt. 1914-ben a debreceni főiskola folytatásának, a Tisza István Tudományegyetemnek ny. r. tanára lett. Itt a bölcsészeti kar bizalma több ízben dékánnak választotta meg, majd a vallás- és közoktatási miniszter 486