Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Tóth Árpád: Szigligeti meg Csokonai A vidéki városokban született irodalmi nagyságoknak furcsa végzet jutott. Haláluk után felfedezik őket ragyogó csillagoknak, halhatatlan eszményeknek s végre is azzal tetőzik be a kitűnő író dicsőségét, hogy úgynevezett irodalmi kört kanyarítanak körülötte, s ennek középpontjába odaállítják a város nagy szülöttét, és kedvesen és naivan tömjéneznek neki. Ezzel a horribilis megtiszteltetéssel szemben azonban kötelezettségek is hárulnak az elhunyt halhatatlanra, neki kell ugyanis vállalkoznia mindenkor a seprő szerepére, mikor azt a port kell kicsit felkavarni egy-egy városban, amit vidéki kultúra néven szokás a derék publikum szemébe hinteni. így kell például nálunk is a derék Csokonainak a hátát tartania minden irodalminak keresztelt mozgolódás alá, s megadóan tűrnie, hogy ez a kiállhatatlan, poros város esetről esetre, mint Csokonai városa tessékelje belé magát az ország köztudatába. Szigligeti Ede, a kedves vén bohém, a nyájas mosolyú színdarabíró jobban járt. Öt is kisajátították, de legalább Nagyvárad sajátította ki, az a szimpatikus törtetésű, feltűnően jól fejlődő város, amelyik talán még leginkább érdemli meg a vidék lomha városai közül, hogy Budapesttel egy napon említsék. A Szigligeti városában furcsa dolog történt a napokban. Állt ott az egyik téren egy szobor, éppen a Szigligeti Edvárd apó szobra, amelyiknek leleplezése, nem tudni miért, egyre késett. Ponyvákkal, zsákdarabokkal pólyázták be a fázós, hideg márványt, s a nagyváradi közönség szobor helyett egy köteg ócskarongy-monstrumot sétálgatott körül. A napokban aztán az történt, hogy egy jókedvű váradi kompánia egy szép éjszakán lesegítette Edvárd apó válláról a ponyva-überzihert s reggelre ott fehérlett a téren a város öreg Szigligetijének pompás szobormása, leleplezve. Ez a kis eset aligha fontos, ugyebár? A rendőrség is, a komoly és kimért rendőrség is, miután egy kicsit nyomozgatott az éjszakai kihágás dolgában, titokban a markába mosolygott és abbahagyta az ügyet. De azért mégis csak ide kell szerkeszteni, tisztelt debreceni olvasók, hogy ez az éjszakai kis hecc nagyon kedves, sőt nagyon finom is volt s rávallott a könnyed és párizsias váradiakra. A váradi publikum régóta bosszankodott a Szigligeti bácsit meg a várost is egyaránt csúfító zsákcsuhás szobor miatt, s ha az illetékesek nem siettek a leleplezéssel, hát maga a publikum végezte el, hogy Szigligeti apót mielőbb átadják az ő kedves Váradjának. Vasárnap jelent meg egy vezércikk a váradiak szépirodalmi lapjában, amelyik a leleplezést sürgette, s a rákövetkező éjszakákon megcsinálta a cécót maga a bohémvérű közönség, oly kedvcsen és oly tréfás szeretettel, mintha csak az Edvárd apó egyik szelíd humorú vígjátékából játszottak volna cl egy csintalan jelenetet. Kissé groteszk a kis esetből a nagyképű következtetés, de mégis csak ide kell írni, hogy Várad publikuma méltó az ő aranyos emlékű Szigligetijéhez, míg Debrecenben olyasmik csúfolják meg a Csokonai-kultuszt, hogy például a Csokonai képét is ábrázoló Ludas Matyi-emléktáblát büntetlenül körüldcszkázhatják barbár kezek, a Csokonai-szobor talapzatáról pedig, mint ismeretes, lelopták az aranyos betűket. (Debreczeni Nagy Újság, 1912. november 22. - Tóth Árpád 1969., 360-361.) 447