Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Tóth Árpád: Vitéz Mihály Kedves és finom szavakat kellene - amint mondani szokás - bokrétába kötnünk, mcgprezentálni vele születésnapjára a költőt. Kedélyesen és bókolgatva kellene a fráziscsokrocskát átnyújtani a költő emlékének: ó, milyen jól konzerválta magát, istenem, istenem, 138 éve még mindig halhatatlannak tetszik lenni - brávó, brávó, még sok születésnapját tessék megérni, Vitéz Mihály költő úr! Mert alapjában véve így néznek ki ezek az évfordulós megemlékezések. Kétségkívül tiszteletreméltó urak összeülnek ilyenkor, s afféle szelíd szellemidézési szeánszba fognak: jöjjön elő a halhatatlan! Hadd lássa, hogy megbecsüljük, ünnepeljük, szeretjük, nem felejtjük el. Helyi költők alkalmi rigmusokat csilingeltctnek a „köztünk lebegő nagy szellem" fülébe, s értekező urak újra megállapítják „kétségbevonhatatlanul előkelő helyét irodalmunk nagyjai sorában". A köztünk lebegő nagy szellem pedig bizonyára igen meg van hatva, mégis szép dolog ez a halhatatlanság és késői megértés! De az is meglehet, hogyha neki is közbe szabadna szólnia, valahogy ilyenformán mondaná el a megjegyzéseit: Felettébb jólesik nekem az önök hódolata, megértése és satöbbije, nemes és kiváló uraim. Engedjék meg azonban szerényen és illedelmesen megjegyeznem, hogy az a kedélyesség, ami az efféle ünneplésekben megnyilvánul, mégis valahogy kellemetlen nekem. Önök elmulatoznak az emlékemmel, elmondják, hogy én voltam a legelső magyar bohém, és más ilyen hízelgő és nyájas dolgokat csevegnek rólam, valami jóízű derű és megelégedettség suvikszolja ragyogóra az önök arcát, mikor velem foglalkoznak. Derék és nyugodt polgárok módjára megelégedetten simogatják a lelki gyomrukat, amely végre engem is bevehetőnek talált, megdicsérik a főztömet, s azt hiszik, hogy no: ennek a Vitéznek is megadtuk mindazt, ami dukál. Hát nem egészen így van, nemes és kiváló uraim. Sose szépítsük, és ne vicceljük el a dolgot: kicsapott diák, tengő-lcngő földönfutó, nyomorgó poéta voltam én egész életemben, hektikásan és elhagyatva köptem a sok vért nyomorúságos halálos ágyamon, ne tessék énrólam jóízűeket kedélyeskedni. Nem úgy szolgálják az urak igazán az én emlékemet, ha itt összegyűlnek, és fűt-fát felemlegetnek rólam, nem sokat használ az már énnekem. Hanem tessék egy kicsit megjavulni. Amíg éltem, hagytak kínlódni, nyomorogni, mikor meghaltam, egyszeribe kisült, hogy milyen behemót nagy költő vagyok! Instálom, tessék egy kicsit körülnézni, hátha akad önök körül valaki, akivel jóvá lehetne tenni az önök atyáinak bűnét, mely úgy látszik, az önök eredendő bűne is? A Csokonai-cécóknál például milliószor különb dolgot méltóztatnának mívelni, ha az önök között most az én szomorú sorsomat végigcsináló Oláh Gábor öcsémet próbálnák már egyszer tejbe-vajba fürdetni! Milyen szép volna, a születésem napján például egy debreceni pénzekből létesülő Csokonai-alapítvány, amelyet büszkén, s az én igaz lelki örömömre adhatna át az én „Kör"-öm Oláh Gábornak. (Debreceni Nagy Újság, 1911. november 17. - Tóth Árpád 1969., 140-141.) 441