Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

lyct a költészet virágaival ne ékesítene. (...) Mindezen nagyon különböző alkalmakhoz eltalálja az illő hangot, Rákóczit dicsőítvén magasan szárnyal, Csokonaival pajkosan tréfál, Kazinczy szobránál ábrándozóvá lesz, érzelmesen ellágyul, mikor Petőfi anyjáról szól, szeretettől áradozik a gyermekotthonban, a homlokbarázdáló munka és az arcfelderítő dal testvériségét hangoztatja a Munkás Dalegyletben, szóval alig győzik csodálni nagy alkalmazkodóképességét, kifejezőerejének rendkívüli változatosságát. Szávayban a régi magyar hegedőst és lantos diákot látjuk feltámadni, amilyennek az irodalomtörténet tanítja és amilyenképp a legnagyobb magyar hegedős, Arany János szerepelteti őket. Mint hegedős nélkül nem folyt le győzelmi lakoma vagy vereségi tor, úgy jelenik meg Szávay alakja az öröm és gyász nemzeti ünnepein; mint Tinódi Sebestyén lantos diák, úgy járja végig Szávay is nem a főúri várakat és vásári sokadalmakat, hanem a művelődés templomait és palotáit, az irodalmi és művészeti összejöveteleket, hogy ahol csak lehet, teljesítse költői hivatását. (...) Bármily nagy és sok szolgálatot tett Szávay, az alkalmi költő, bárhányszor támasztott örömet, fakasztott könnyet az ünneplők szívében, a gyászolók szemében, mégis én nem e nemű alkotásaiban találom az ő igazi értékét. Szellemének fénye leginkább elmélkedő költeményeiben ragyog, amelyekben egyszer derűs humora, másszor mély bölcselete ragad magával. (...) De Szávay eleven festő-erejéből tisztán leíró költemények is telnek, (...) alkotótehetsége főképp elbeszélő műveiben bontakozik legteljesebben. Ez első hallásra különösnek tetszik; hiszen Szávay játszi lírikus, könnyed dalköltő, érzések és hangulatok rabja, hogy tűnhetnék ő ki a nehezebb mozgású, a szigorúbb rendet, az önfegyelmet követelő epikában? Azonban az ellentmondás nem megfejthetetlen, mert Szávay éppen olyan epikai műfajokban jeleskedik, amelyek a líra határán állanak, amelyekbe könnyen beleöntheti egyéni felfogását, szubjektív érzését. Különben ha választott tárgya még oly zord és merev volna is, megmelegíti és meglágyítja elméje sugaraival és szíve érzelmcsségével. (...) _ E 25 esztendő nem jelenti Szávay költői pályájának a bevégeztet, sőt talán a csúcspontját sem; mi kívánjuk, sőt reméljük és hisszük, hogy Szávay még sokszor jól tartja a közönséget a költészetnek üdítő italával, mámorosító borával, nemcsak ezüstpohárban, hanem aranyserlegben is. (Debreczen, 1909. január 30.) 427