Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

kultusza ápolásánál, hisz a kultikus alkalmak valóban magukban hordozták azt a lehetőséget, hogy ha időlegesen is, de egyesítsék Debrecen társadalmának egymástól életmódban és kultúrában elkülönült osztályait és rétegeit. Részben ennek jeleként is értelmezhető, hogy a politikai különbségek nem akadályozták meg a kör tagjainak együttműködését. A kör vezető személyiségei között éppúgy találhatunk szabadelvűeket vagy egy ideig odatartozókat (Komlóssy Arthur, Szávay Gyula, Zoltai Lajos, Kardos Albert stb.), mint függetlenségieket (Tüdős János, Bakonyi Samu, Mitrovics Gyula). A liberális Vásáry István éppúgy tag lehetett, mint a polgármesteri székben őt követő konzervatív Kölcsey Sándor. Hasonló a helyzet a felekezeti megosztottság tekintetében is, noha minden bizonnyal sokkal több volt köztük a református vallású. Az azonban mindenképp a „felekezeti senkiföldje" létrejöttére mutat, hogy tagjai között ott találhatjuk Lindenberger János katolikus prépostot és Baltazár Dezső református püspököt. Ha igaz az, hogy a kultusz feloldja a megosztottságot, akkor elvileg a körnek minden esélye megvolt arra, hogy véghezvigyc a társadalom egyesítésének programját. Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy az ünnepségek után a társadalmi és a felekezeti különbségek jelentősége újra megnőtt. Azonban az is bizonyos, hogy a közös élmények nem múlnak el nyomtalanul. A kérdés tehát nem is az, miért nem tudta a kör a társadalmi egységet általában megteremteni, hanem az, miért nem sikerült átmenetileg, viszonylagos állandósággal egyesíteni Debrecen különböző társadalmi rétegeit és osztályait. Miért érezték folyton magányosnak magukat, miért hiányzott mögülük a társadalmi biztonságot adó társadalmi bázis. Eleinte - ahogy már volt róla szó - a cívis réteget hiányolhatták, majd a középosztály távolmaradását. Mi lehetett az oka, hogy minden szándékuk ellenére is hatástalanok maradtak? Mi lehetett az oka, hogy valóban áldozatosnak mondható munkájuk ellenére nemegyszer maró iróniával és gúnyolódva írt róluk a közvélekedést megjelenítő helyi sajtó? Arról már volt szó, miért maradtak irántuk közömbösek a cívisek. Az azonban még magyarázatra szorul, hogy miért nem tudták táborukat növelni a középosztály különböző rétegei körében. Miért hiányoztak hát a rendezvényeikről a tanárok, egyházi férfiak és a szabadpályás értelmiségiek? Az okok a középosztály esetében sokkal összetettebbeknek tűnnek, mint a cívis rétegében. Az 1890-cs években talán leginkább arról lehet szó, hogy a középosztály polgárinak nevezett rétege sokkal inkább vonzóbbnak érezte az úrinak nevezett réteg magatartását, mint a nemzeti kultúra szolgálatát. Kohányi Gyula 1897-ben írt cikkében egyértelműen ebben találta meg annak a magyarázatát, hogy a kör közgyűlésén 400 tagból csak 21 volt jelen. Úgy látta, hogy c társadalmi rétegből hiányzik a szellemi előkelőség tudata, vagyis önazonosságuk és összetartozásuk tudatát nem a kultúra létrehozásában és terjesztésében játszott szerepük alapozza meg, hanem a társadalmi pozíciójuk. Jellemző, hogy Csobán Endre még 1941-ben is fontosnak érezte annak hangsúlyozását, hogy „a magas társadalmi pozíció még senkit nem [tesz] képessé arra, hogy az irodalomban vagy a művészetben bíró legyen". Vagyis még a 40-cs években is szembeállítható volt az értelmiségi-mű25