Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

adatoló Asztalos Dezső is megállapította, mindenekelőtt a kör társadalmi érdekeinek megfelelően mutatták be a költőt. Tisztázni szerették volna őt a vallástalanság vádja alól és kisebbíteni a francia racionalizmus hatását. Másutt Széli Farkas azt bizonygatta, hogy idegen munkák befolyásáról szó sem lehet Csokonai esetében. Általában is elmondhatjuk, hogy a nemzeti kultúrát idegen hatásoktól mentesnek gondolta a kör. Még a szellemtörténeti összehasonlító módszertől megérintett, külföldi tanulmányúton résztvevő és hasznosságát megtapasztaló Csobán Endre is szükségtelennek ítélte a külföldi példákat. Ady magyarsága mellett azzal érvelt, hogy a költő „nyugat-rajongása" csak külsőség. Sőregi János, a Déri Múzeum második igazgatója is azzal gondolta emelni Zoltai Lajos érdemeit, ha tagadja, hogy a város történetét feldolgozó alapmunkák szerzőjét bármiféle külföldi szellemi hatás érte volna: „ez az ízig-vérig magyar lélek úgy bevágódott és oly mélyen a Tiszántúl őstalajába, mint a magyar égből lefutó meteorvas. (...) Innen nem vágyott ő sohasem külföldre, nem igyekezett egyetlen idegen nyelvet sem elsajátítani, és talán halóporában is tiltakozna az ellen, ha valaki idegen eszmeáramlatokkal hozakodna elő az ő munkáséletének mérlegelésénél". Talán a kornak is köszönhető, hogy Sőregi oly fontosnak látta ezt hangsúlyozni, de mint Zoltai közeli munkatársa, bizonyára nem minden alap nélkül írta le e sorokat. Mindezek együttesen arra utalnak, hogy a nemzeti kultúra kultusza könnyen eredményezhette a bezárkózást, a világra nyitottság hiányát. Nem lehetetlen, hogy Csokonai többször ígért életrajza végül is azért nem készült el, mert úgy érezhették a kör vezetői, hogy egy ilyen munka szükségszerűen kicsúszna a kultikus beállítódás uralma alól. Maradtak tehát a megemlékezések és ünnepségek, a megzenésített Csokonaiversek és az ünnepi szónoklatok. Érdemes röviden összehasonlítani a Csokonai Kör és Tóth Árpád Csokonai-képét. A kör tagjai gyakran és sokat írtak Csokonairól. E szövegek azonban egymással fölcserélhctők, időtlenek, mert mindig ugyanarról szólnak: kegyelettel kell megőrizni Csokonai emlékét, mert a város és a magyar irodalom klasszikus, halhatatlan költője. Hogy közelebbről miben is áll ez a halhatatlanság, e szövegekből nem tudhatjuk meg. Legfeljebb annyit, hogy Csokonai költészetét nemzeti jellege, szemléletét a magyar szellem hódító erejében való hite emeli az idő fölé. A kegyelet és a megemlékezések alkalmain túl majdnem mindig akkor jön szóba Csokonai neve, ha valami nemzeti bajról és fájdalomról van szó. így például Trianon után Csokonaival vigasztalódott a kör, ezt ajánlotta a közönségnek is: a fájdalom enyhül, ha arra gondolnak, milyen szomorú korszaka volt a XVIII. század vége, a XIX. század eleje a magyarság történetének, s ennek ellenére Csokonai mennyire hitt a magyar szellem erejében. A Csokonai Ház terve is a magyar nemzet érdekét szolgálná, hisz egyrészt Petőfi szülőháza mellett lenne hova zarándokolni azoknak, akik nemzeti érzéseiket újra és újra meg akarják élni és erősíteni, másrészt e ház hirdethetné az európai nemzetek számára, hogy nekünk magyaroknak is van kikre büszkék lennünk. Épp ezért anyagi áldozattól sem riadnak vissza a kör tagjai, hogy a házat megszerezzék. Tóth Árpád Csokonairól szóló, itt is közölt írásában Csokonai nevének épp ilyen használata ellen tiltakozott. Frázis 23