Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

évvel, mikor e táj csak várt még az első bátor felfedezőkre. A korábban gondosan művelt földeket először a kóró, vadzab verte föl, aztán a szél vetett magot, és annyi év alatt volt ideje termést érlelni, mert az ősgyep újra elfoglalt mindent. A Tiszához közelebb, ahol jók voltak a természetes feltételek, ott a gyepet az ember helyett a bokrok törték meg, és árnyékukban meggyökeresedtek az áradásokkal érkező magvak és sodródó hajtások, hogy a fűz, a nyár, és a tölgy újból ligeterdőket alkosson, és a Hortobágy ugyanúgy érintetlen szépségével várja régi-új honfoglalóit, mint annak előtte annyiszor. Az első úttörők Debrecenből és a néhány megmaradt faluból jöttek. De először otthon kellett: biztonságos szállás embernek állatnak egyaránt. Egy életmód minden tudása enyészett volna el végleg, ha a nádasok mélyén az öregek nem adják tovább az unokáknak, és nem idézik nap-nap után múltba néző tekintettel a régi szép időket, amikor még a tavaszi kihajtáskor ezrével taposták a büszke szarvú szürke marhák az utat. Egyéb iránt legelő- és földbőség volt, tehát minden ugyanúgy kezdődhetett, mint félezer évvel korábban. A legkönnyebb út — a gyepszegés után - a parlagoló földművelés, persze, ha van elég szabad terület. Márpedig a népet a háborúk és a folyamatos nélkülözés jócskán megtizedelte, így szabadon művelhető földből több is volt, mint kellett. Mégsem a földek tömeges feltörésében látták a jövőt, pedig — akkor még — jó termést adott volna. Annál inkább a pásztorkodásban. Az sem elhanyagolható, hogy az állatállomány megújulása jó legelő mellett minden különösebb „beruházás" nélkül magától megtörténik. Ha a takarmány meg van télire, akkor gond nem lehet. Ezen a tájon az állattenyésztésnél gazdaságosabban nehezen lehetne mással foglalkozni, és a háborúkban kivérzett falvak és városok csak a saját erejükre támaszkodhattak. Egy törzsállománynak megfelelő mennyiségű jószág minden bizonnyal megmenekülhetett a pusztulástól, mert új fajtákról nem tudósítanak a források, és a XVIII. század elejére újból ereje teljében működik a pusztai nagyállattartó gazdaság. Az elpusztult falvak miatt nagy távolságokat kellett bejárni a jószággal, csakhamar kialakult tehát a kétlegelős rendszer: az adott település belső és külső legelője. A belsőn a naponta hazajáró kezesjószdg, a külsőn a teljes vegetációsidőben kint tartózkodó, eladásra hizlalt, vagy nevelésben tartott söre marha, kupec ló és a sertéskonda legelt. Már írtunk róla, hogy a pusztabérletek örökölhetők voltak a XVI. századtól. Kialakult azonban az egyéni mellett a pusztai legeltetéssel hizlalt mar-